Even if I am late / Még ha el is késtem - ONESHOT

Hali gyerekek!
Új ONESHOT! A 4x01től játszódik és Delena! Jó hosszú lett és filozófikus!!
Remélem tetszeni fog!
Üdv: S

Even if I am late

Elena a szobájában, az ágyon ült és gondolkodott. Az előbbi veszekedés a Salvatore fivérekkel igen csak felkavarta. Ő nem akar gyilkos lenni és nem érti, hogy ezt Damon miért nem tudja elfogadni. Stefannak is sikerült állati véren élnie, úgy ahogy Carolinenak is. Igaz mindketten, főleg Stefan, le – le tévedtek a helyes útról, de aztán mindig vissza is találtak. Ő más lesz. Ő nem fog lelépni a választott ösvényről. Gondolataiba merülését határozott kopogás zavarta meg. Hirtelen felkapta a fejét és erőteljesen megszólalt:
- Gyere! – az ajtó kinyílt és az idősebb Salvatore állt ott. Arca kemény és dühös volt, valószínűleg az előbbi veszekedés miatt. Damon nem értette a lányt, hiszen pontosan tudták , sőt látták is mindketten, hogy az, ha megvonod magadtól az emberi vért vámpírként milyen pusztításokat tud később végezni. Bármikor lehet olyan helyzet, vagy indok ami miatt Elenának emberi vérre lesz szüksége vagy azt kell innia és ki tudja, hogy az mit fog kiváltani akkor belőle. Nem lehet kockáztatni. Nem akar gyilkos lenni? Akkor  tanulja meg kontrollálni magát és nem ölni. Ne meneküljön a probléma elől, hanem oldja meg.
- Tessék. – szólalt meg a férfi és egy állati vérrel teli üveget rakott le a lány sminkasztalára. – Bambi megint nem látja az anyját. – jegyezte meg cinikusan majd az ágyon üldögélő lány felé nézett. Néhány másodpercig bámultak egymásra, majd Damon megcsóválta a fejét és elindult a szobából kifelé, de mielőtt kilépett volna rajta egy emberi vérrel teli zacskót tett az ajtó melletti szekrény tetejére.
- Azt miért hoztad? – kérdezte Elena. Damon kedvetlenül fordult vissza és úgy válaszolt.
- Hát ha egyszer jól döntesz. – vonta meg a vállát. Mindketten pontosan tudták, hogy mire céloz a férfi. Damon elfogadta, hogy Elena Stefant választotta, de nem örült neki és lássuk be , ez szíve joga. Elfogadta, de nem feltétlenül kell vele egyetértenie vagy ennek örülnie. Mérges a lányra, dühös, csalódott benne és fáj neki és Ő ezt nem fogja takargatni, csak azért, hogy Elenának ne legyen lelkiismeret furdalása. Nem fog magában több érzést elnyomni, csak hogy másoknak könnyebb legyen.
- Hát ha egyszer nem döntenek helyettem. – válaszolta kicsit flegmán a hasonmás és felállva az ágyáról közelebb sétált hozzá, majd kezeit mellkasa előtt összefűzte. Damon megtorpant ismét és értetlen tekintettel nézett vissza a lányra. – Te voltál az első. – szólt egyszerűen. Nem kellett többet mondania, pontosan tudta Damon, hogy mire érti a hasonmás, de most Ő ezzel nem akart foglalkozni, amúgy is, mit számít már ez? Azóta évek teltek el.
- Számít ez valamit? – rántotta meg vállát a vámpír.
- Neked talán nem, de nekem számított volna. – mondta ingerülten a lány. – És Te ezt is elvetted tőlem.
- Mi az hogy ezt is? – fordult Damon dühösen a másik felé és szemei szinte szikrát szórtak.
- Az emlékeim mellett a döntés jogát is, Damon! – fakadt ki hangosan a lány és közelebb lépett a férfihoz. A vámpír nem szólalt meg csak felhúzta szemöldökét és megrázta a fejét, jelezve, hogy semmit sem ért így a hasonmás folytatta. – Ehhez nem volt jogod!
- Na jó! – tárta szét karjait a férfi. – Álljunk le ezzel a jogi szöveggel és beszélj érthetően.
- Te döntöttél nem én! – kiabált hangosan. Ő maga sem tudta, hogy miért ilyen indulatos, mégsem tudta magát visszafogni. Bizonyára közrejátszik az is, hogy vámpír lett és így az érzései felerősödnek de emellett volt még valami más is. Valamilyen megmagyarázhatatlan düh aminek célpontja nem Damon volt, de útjában állt neki.
- Mégis mikor? – nevetett fel flegmán. Próbált úgy tenni, mint akit ez az egész dolog teljesen hidegen hagyná, miközben belül majd szétszakította az igazságérzete. Sosem érdekelte, hogy mit gondolnak mások, nem foglalkozott vele, de most, ma, egyszerűen bosszantotta a lány vaksága. Hogy nem látja mit tett?!
- Azt mondtad egy szerelmet akarok, ami felemészt, ami veszélyes és szenvedélyes, ami tele van kalanddal, aztán ... – csapott egyet a lány idegesen a levegőbe és felpillantott a plafonra majd ismét a férfira nézett. - ... aztán ez a szerelem elveszi ezt az egészet. – hangja kissé megenyhült és szemei könnyesek lettek. Értetlenül, fájdalommal teli tekintettel nézte a vámpírt. – Esélyem sem volt... – szipogta mikor Damon közbevágott.
- Mire? Esélyed sem volt mire, Elena?! – kérdezte dühösen és egy lépéssel közelebb ment. A hasonmást kicsit megijesztette a másik akaratos viselkedése de nem hátrált meg.
- Hogy ne így döntsek. – válaszolta. A levegő mintha egy pillanat alatt megfagyott volna a szobában. Eddig bárhol is voltak Ők ketten, ott mindig forróság volt, de most nem. A múló pillanatok mint az égetően hideg jég úgy mardosta lelküket. Damon dühös volt, hogy már megint Ő a hibás, már megint Ő miatta rossz minden. A lány meg hárított. De mégis mikor viselkedünk így? Miért hárít? Miért veti le a felelősséget és adja át másnak? Miért nem akarja bevallani magának, hogy Ő döntött így?
Mert hibázott. Rosszul döntött. Ha helyesen választott volna, most nem gondolkodna ilyeneken, nem keresne bűnbakot, hogy miért is történt ez. Egyszerűen csak élne, boldogan a döntésével együtt, de Elena nem tud. – Te döntöttél ma este és nem én.
- Nevetséges vagy! – förmedt rá Damon a lányra.
- Igen?! – tárta szét karjait idegesen Elena. – És Te? – kérdezett vissza. – Találkoztál velem, jól elbeszélgettünk, majd gyorsan megigézel, mert megijedtél.
- Megijedtem?! Mégis mitől? – nevetett fel feszülten a vámpír és közelebb lépett a másikhoz.
- Attól amit akkor ott érezni kezdtél. Hogy hatással vagyok Rád és, hogy... – a lány is közelebb ment a férfihoz, majd halkan folytatta. - ... Te is hatással vagy rám. – az azúrkék szemekről tekintetét a férfi hívogató ajkaira vezette. Damon nem tudott megszólalni, a lány közelsége és hangja hatalmába ejtette. Tudta, hogy nem szabad magát ilyen könnyen megadnia. Elena egy pillanat alatt le tudta őt fegyverezni de most ezt nem engedhette, erősnek kellett maradnia, így kihúzta magát, arcán egy komor vigyor terült szét és úgy válaszolt a lánynak.
- Megigéztelek, mert szükséges volt. – kezdte komolyan. – Senki sem tudta, hogy a városban vagyok és azt akartam, hogy ez így is maradjon. Hatással voltál rám, mert úgy nézel ki mint az a nő, akit 146 éven át kerestem és szerettem. – a szavak olyan durván hasítottak végig a lány elméjén át egészen a szívéig amihez nem volt kötszer vagy tű és cérna mely beforrasztaná, bármennyire is igazak voltak. Elena szemei egyre inkább teltek meg  sós folyadékkal, de nem engedte neki, hogy utat törjenek arcán. Fájt hallania a valóságot, hiszen ez csak méginkább arra ébresztette rá, hogy mit is tett. És nem más, hanem Ő. Ő egyedül.
Damon nem bántani akarta a lányt, csak őszinte akart lenni. Megmondta, Ő mostmár senki kedvéért sem lesz tapintatos, ahogy érez, amit gondol, ami az igazság Ő azt közli és kimutatja. Nincs értelme már tovább tapintatosnak lennie, ha vele sem az senki. Belül mélyen bántotta a dolog, hogy ki kellett mondani ezeket, de meg is könnyebbült, így kicsit megrázva magát, mintha ezzel a súlyos, komoly dolgokat csak úgy elhesegette volna terheket cipelő vállairól egy erőltetett mosolyot csalt az arcára és folytatta: - És hogy hatással voltam rád? – kérdezte csibészes vigyorral a szája szélén. – Mattel jártál... – magyarázta a nyílvánvalót. - ... sértés lenne, ha nem lettem volna hatással.
- Tudod, hogy ez nem csak...
- Igen, nem csak ennyi, mert még nem végeztem. – fejezte be Damon Elena mondatát, kicsit másképp és más értelemmel mint ahogy azt a lány akarta. – Bármi is volt .. – hangsúlyozta a múltra utaló szócskát. - ... kettőnk között, nem hívhatod szerelemnek. – hangja megint kissé fenyegető volt és az az idegesítő művigyor is eltűnt arcáról. – Te nem! – szemei mintha villámokat szortak volna. – Bárki más igen, de Te nem! – ismételte meg. Habár Elena vámpír lett, és szinte legyőzhetetlen, a fájdalom csak egyetlen szóként szerepelt agyában :  verbéna , mégis most olyan gyötrelmet érzett, amely szinte megölte Őt. Éles szúrás és égető szorítás a szívén, fojtogató erős kezek a torkán. Robbani kívánó, zsibbadás a fejében, minden izma minden porcikája hevesen izzott és égett. A szavak, melyek Damon mondott neki és az azok által megjelenő érzések teljesen felemésztették. Nem érzett semmi mást sem, csak fájdalmat. Sosem kívánta a halált. Egész életében azért harcolt, hogy élhessen, hogy legyen jövője, de most mindennél jobban vágyott az üres sötétségre. A végtelen tudatlanságra, arra, hogy lecsukódjon a  szeme, bezáruljon a szíve és örökre elakadjon a lélegzete. A halált is szívesebben fogadta volna vendégül, mint ez a gyötrelmes fájdalmat, mint amit most érzett.
- Akkor sem kellett volna ezt tenned. – szólalt meg erőtlenül a lány.
- Nem változtatott volna semmin. – válaszolta ridegen a férfi.
- Nem tudhatod. – jegyezte meg halkan Elena majd elfordult a másiktól és az ablakhoz lépett.
- De igen. – szólt újra Damon. – Tudom.
- Honnan? – kérdezte a hasonmás miközben bambán bámult ki könnyeitől fátyolos szemekkel az ablakon.
- Mert itt volt, ez a másfél év... – kezdte halkan de mégis határozottan a vámpír. Hangjában még mindig érezhető volt a düh és a csalódás. - ... itt volt ez a félév, ahol csak mi voltunk, aztán Denver és még... – gondolkodott el egy másodpercig majd folytatta. - ... és még megannyi más pillanat, de Te mégis Stefan mellett döntöttél. – ekkor Elena megfordult és vékony csíkokban folyó könnyeivel arcán nézett a férfira. – Ugyan min változtatott volna az a 2 perc, ha 1,5 év nem tett semmit. – rántotta meg a vállát és egy csalódott vigyort varázsolt meggyötört arcára.
Semmit. Talán az egyik legrosszabb szó a világon, hiszen minden jobb a semminél. Jobb egy félig teli vagy félig üres pohár a teljesen üresnél. Jobb ha utálsz valakit, mint hogy közömbös legyen. Jobb tenni bármit, jobb hibázni is mint nem tenni semmit sem. De a legrosszabb ebben a szóban az, hogy itt és most, megállja a helyét. Annyit változott érte a férfi, annyi mindent tett vagy éppen nem tett, annyira akarta a másikat és mindezt miért? A semmiért.
- Ne mond ezt... – szólalt meg a lány elcsukló hangon. – Ez nincs így.
- Akkor hogy van? – Damon hangja feladó és reményveszett volt. Mint aki már megélte a legrosszabbat és úgy áll a másik előtt, hogy jöhet bármi, Őt már nem érdekli, már nincs ami újabb sebet ejtene rajta, vagy ha mégis, akkor már nem fáj, hiszen 1000 vágás után, mit számít még egy? Vagy 10? Nem az a lényeg, hogy hány sebből vérzel, csak az, hogy vérzel.
- Nem tudom. – válaszolta szipogva.
- Nem unod még ezt a mondatot. – a férfi mintha dühös lenne úgy kérdezett vissza. Mindig ugyanaz a válasz, ami valljuk be nem is válasz, inkább csak egy mondat az időhúzásra. A bizonytalanság vagy éppen az igazság álcája. Egy mondat ami mögött elbújhatunk, egy mondat ami mögé elrejthetjük azt amit akarunk. A vámpír várta, hogy Elena talán megszólal és egy normális felelettel szolgál, de nem így lett, így aztán csak legyintett egyet a levegőbe és az ajtó felé vette az irányt.
- Utálsz. – jegyezte meg halkan a lány, mire a másik megtorpant. Háttal állt neki, nem reagált rögtön, próbálta megemészteni a hasonmás előbbi mondatát. Most Elena komolyan mártírt akar magából csinálni? Hogy Ő a szegény kislány, akit utálnak? Vagy egyszerűen csak hallani akarja a férfitól, újra, hogy nem, még ezek után sem tudlak utálni. Ezzel akarja nyugatni a lelkét?
Damon hátradöntötte a fejét, a plafont bámulta, megrázta magát egy mély sóhaj kíséretében, majd a hasonmás elé lépett közel.
- Szeretlek! – mondta ki olyan egyszerűen és komolyan ezt az egy szót, ezt a 3 szótagot, amelynél őszintébbet még Elena sosem hallott. – Szeretem a nőt, aki bátor és nem fél semmitől. Szeretem a nőt, aki csábító és szenvedélyes. Szeretem a nőt, aki tovább tud lépni, aki túl tud lenni olyan dolgokon amiken mások nem. Aki nem fél a jövőtől, aki mer kockáztatni, aki mer harcolni azért amiben és akiben hisz, aki erős és ettől szinte már legyőzhetetlen. Szeretem azt a nőt, aki megtanított engem bízni, egy másik személyért létezni és akarni élni, azt a nőt, aki megtanított szeretni. – Damon komolyan gondolta minden egyes szavát. Hangja néhol megcsuklott, máskor halkan felnevetett vagy éppen komor lett. Ezt érezte Ő. Így szeretett Ő valójában. – De ez a nő, néhány órája eltűnt. – fejezte be halkan és csalódottan. A fájdalom éppen annyira sugárzott szavaiból mint a harag.
- Ez nem igaz. – szólalt meg erőtlenül Elena. A könnyei már visszafordíthatatlanul vájták egymás után a kanyargos utakat a lány selymes arcán, mely a sós folyadéktól enyhén kipirosodott.
- Egy lány áll most előttem... – folytatta a vámpír. - ...  aki gyönyörű és izgató, de én nem akarom Őt. – nyelt egyet és mélyen nézett a gesztenyebarna szemekbe. – Mert nem Őt szeretem.
Az utolsó döfés, mely Elena szívét képletesen megállította. Már nem dobogott, már nem vert oly hevesen. Azt mondják az ember fő szerve a szív, hiszen az táplálja a vért, az mozgatja a vérkeringést, de ez csak részben igaz. Mit számít az, hogy kering e vér az ereidben, ha üres a szíved. Ha nincs kiért dobogjon az és keringjen a véred?
- Ez a lány közömbös számomra. – fejezte be végleg őszinte és egyben fájdalmas mondandóját a vámpír. – Iránta nem érzek semmit sem.
Semmit. Már megint ez a szó. Innen nincs vissza út, hiszen a semmiből hogy lépsz vissza  vagy éppen előre? Nem vagy sehol sem, egy üres tér közepén állsz és körülötted nincs más, csak a végtelen semmiség. Se előre, se hátra. És Damon, pont Ő, így érez iránta.
Elena meg akart szólalni, mondani akart valamit, de képtelen volt rá. Legszívesebben üvölteni kezdett volna, hogy nem, ez így nem jó. Ő az a nő, akit a másik szeret. Ő az és nem csak egy lány. Azt akarja, hogy Damon szeresse Őt, mert az nem lehet, az nem történhet meg, hogy ez már nem így van. A gondolatot sem bírná elviselni, hogy Ő nem több a férfinak mint egy ember a Föld lakosai közül. Bármennyire is ordítani akart, egy hang sem jött ki a torkán, mintha valaki minden erejéből azon lett volna, hogy Őt elnémítsa. Mondani akart valamit, de nem tudott. – Mint az ugróiskola. – jegyezte meg magának Damon és csalódottan lehajtott fejjel keserűen nevetni kezdett.
- Tessék? – kérdezte elhaló hangon a lány és összehúzta szemöldökét.
- Tudod, végigjártad az ugróiskolát. – kezdett bele Damon hasonlata magyarázatába. – Volt, hogy stabilan két lábon álltál, de volt, hogy  egy lábon kellett megállnod. Megannyi akadály és veszély volt előtted és Te mégis tovább mentél, tovább ugrottál. Majd mikor a végére értél, ahelyett hogy befejezted volna és új játék, új próba vagy új kihívások elé állítod magad, Te egyszerűen csak megfordultál. – nézett a lányra, akit már szinte csak a ruha tartott össze, hogy ne zuhanjon mélyen magába és a szégyentől roskadjon össze a másik előtt. – Ahol a már ismert és megugrott akadályokkal fogod magad szembetalálni. – nem akarta tovább magyarázni a dolgokat és ezzel is tovább kínozni Elenát. Elmondta, azt hogyan érez és hogy mit gondol, nem kell ezt túlragozni, csak hogy bánthassa a lányt, nem ez volt a célja. Őszinte és nyílt akart lenni.
A vámpír fájdalmas és csalódott arccal bólintott egyet. Legszívesebben megsimogatta volna még egyszer utoljára a másik selymes arcát, de nem tehette. Annak az időnek már vége. Nem teheti meg mert a lány már másé és nem teheti meg, mert a büszkesége nem ezt súgja. Igen, lehet, hogy butaság ilyenkor a büszkeségre figyelni és arra hallgatni, de nézzünk csak körbe, mi más maradt Damonnak? Csak a büszkesége, és ezt az egyet mostmár nem engedi elvenni. Így kezét visszahúzva indult el ismét az ajtó felé, hogy átlépje a küszöböt, melyet soha újra nem fog.
- Most látlak utoljára, igaz? – tette fel a kérdést erőtlenül a lány. Damon megállt, mielőtt végleg kisétált volna  a hasonmás életéből és háttal válaszolt neki.
- Nincs szükséged rám. – válaszolta. – Azt hittem, hogy tartozok annyival , hogy maradok... – nézett magaelé, közömbös arccal. – ... a múltnak, de nem. Van itt aki majd segít és akiben jobban megbízol. – mondta és egy csalódott mosolyra húzta száját, amit persze a lány nem láthatott.
Elena tudta, hogy megérdemelte ezeket a szavakat. Már oly régóta meg kellett volna ezeket kapnia a férfitól, de Ő eddig még sem mondta neki. Az igazság fáj, milyen egy okos gondolat ez , és mennyire igaz. Fájt ezeket hallania, fájt a múlttal és a jelennel szembesülnie, de sokkal jobban fájt neki, amikor a jövőre gondolt. Egy élet nélküle, egy örökkévalóság Damon nélkül. Ahol nem láthatja Őt, nem érintheti Őt, nem szólhat hozzá, nem érzi majd az illatát , egyszerűen nem lesz ott. Másodperceken belül kilép az életéből és soha többé nem fognak már találkozni. Elena szinte már fuldokolt, szíve hevesen kezdett verni annyira retteget a következő pillanatoktól. Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy most látja a másikat utoljára. Próbál visszaemlékezni a vámpír utolsó érintésére, amikor forró, selymes bőre lágyan ért az övéhez de nem megy, nem tudja felidézni, talán ma még nem is ért hozzá, de akkor mikor? És milyen volt az? Mit érzett közben? És Ő? Ő mikor simogatta meg a férfit utoljára? Mikor szólította a nevén? Mikor voltak az utolsó pillanatok? A lány már pánikolt, nem jut eszébe egyetlen momentumuk sem. Csak azok járnak az eszében, amikor ezek nem történtek meg. Így nem, így nem engedheti el a férfit, hogy nincsenek meg emlékei tárházában ezek a képek, melyek erőt adnának neki a folytatásra, melyekhez nyúlni tud ha szomorú, melyek éltetnék Őt, melyek boldoggá tennék a legszörnyűbb pillanatokban is. Szüksége van egy utolsó pillanatra, most. Csak még egyszer utoljára.
- Damon. – szólt ijedt, elcsukló hangon a férfi után. Nagy bátorság kellett, hogy folytassa a mondatot, mert nem tudta, hogy kérésének, milyen következményei lesznek. – Akkor csókolj meg ... – kezdte olyan halk és félelemmel teli hangon, hogy szinte alig hallotta meg a másik. - ... csak egyszer... utoljára. – kérte a másikat. Okos kérés volt ez? Hiszen nem tudhatja a lány, hogy vajon képes lesz e abbahagyni. Ha most megkapja és annak a tudatában, hogy ez az utolsó, akkor abba tudja e majd hagyni. El tudja e Őt végleg engedni?
Damon nem válaszolt. Fejét lehajtotta és óráknak tűnő másodpercekig állt háttal a kiszolgáltatott lány előtt. Vajon mit tegyen? Neki is szüksége van az utolsó dolgokra, épp úgy ahogy a lánynak, de nem gyengülhet el ennyire és adhatja meg Elenának ismét amit akar. A férfiben szinte hadakoztak egymással az érvek. Mit tegyen amit a szíve diktál vagy most az egyszer hallgasson az eszére?
Eközben Elena csak reményekkel  telve állt a szoba másik végén. Bele sem mert gondolni abba, mivan ha a vámpír nemet mond és csak úgy elsétál. Nem, ezt nem teheti. Kell hogy legyen egy utolsó pillanatuk, amire örökké emlékezni tudnak. Zavart gondolataiból a férfi hirtelen mozdulata zökkentette ki. Damon megfordult és elszánt, vágyakozó tekintettel nézett végig a hasonmáson majd sebes léptekkel elindult felé. Elena megkönnyebbült de ugyanakkor meg is ijedt. Örült, hogy átélheti még egyszer a másik forró közelségét, de retteget attól a gondolattól mikor Damon már nem lesz ott. Mikor az érintéseknek vége és Ő rájön, már többé nem élheti ezt át. Szemeit lehunyta és úgy várta, hogy a férfi végre hozzáérjen. Damon egész közel sétált a másikhoz. Szinte ajkai súrolták egymást, de még nem értek a másikhoz. Lassan végignézett a lányon, minden egyes porcikáját szemügyre vette és elraktározta elméjében. Fejét óvatosan hajtotta a nyakához és vett egy mély levegőt, hogy Elena illata átjárja egész testét és lényét. A hasonmás szinte megőrült. Olyan szenvedélyt és vágyakozást érzett a férfi iránt mint még soha. Alig bírt magának parancsolni, hogy ne érjen hozzá, hogy ne szorítsa magához és hogy ne csókolja Őt. Érezte a másik minden lélegzetvételét a bőrén, ahogy azt lágyan simogatta. Szemeit végig csukva tartotta, hogy még inkább át tudja magát adni a pillanatnak, mert biztos volt benne, ha meglátja a másik azúrkék szempárját, ahogy a vágytól csillognak Ő nem lesz képes visszafogni magát és most gondolnia kellett a férfira is illetve arra a személyre, aki mellett ma döntött. Egy búcsúcsók még nem bűn , még nem megcsalás két olyan személy között, akik olyan közel álltak egymáshoz mint Elena és Damon, mármint a lány most így gondolkodott. Annyira vágyott az idősebb Salvatorera, hogy mindegy milyen olcsó és bugyuta indokkal is, de meg fogja magyarázni ezt magának és másoknak is, ugyanis az, hogy egyszerűen szüksége volt erre, talán nem a legkielégítőbb válasz Stefan számára.
Damon végül egész közel hajolt a lányhoz. Ajkaik ha nem is értek össze, de csak egy vékony cérnaszálnyi hely ha volt köztük, kissé ziháló, de mégis határozott és kemény hangon szólalt meg:
- Nem érdemled meg. – ebben a pillanatban Elena szemei kipattantak és a vámpírt keresték, de sehol sem találták. A férfi elment. Örökre. Valószínűleg már sosem fognak találkozni és nem kapta meg. Elena nem kapta meg azt amire a legjobban vágyott, az utolsó pillanatot, csak egy mondatot melyet soha többé nem fog elfejteni. Az igazságot, amit eddig senki sem közölt vele. A jelen helyzetet amit magának sem mert bevallani. Nem érdemli meg, hogy legyen egy utolsó csókja, hogy legyen egy utolsó érintése. Önző volt. Ismét az akart lenni, de most nem sikerült neki. A férfi nem hagyta. Bármennyire is nehéz volt Damonnak ezt megtennie, megtette és jól is cselekedett. Néhány órája Elena elengedte Damont. A fivérét választotta és azt mondta, hagyja Őt elmenni és most Damon nem tett mást, csak úgy cselekedett ahogy azt Elena kérte. Elhagyta Őt, úgy, ahogy a lány akarta ezt csinálni vele. Búcsú nélkül.

Néhány perccel később Elena sebes léptekkel rohant le a lépcsőn a konyhában álldogáló Stefanhoz.
- Damon? – kérdezte zihálva, ijedt hangon. Haja kócos volt, arca aggodalomról árulkodott. Kezeivel össze-vissza kapkodott, tekintetét ide-oda vezette a lakásban, hát ha meglátja az idősebb Salvatoret. – Hol van?
- Elment. – válaszolt egyszerűen Stefan, aki nem értette barátnője viselkedését.
- És Te hagytad? – fakadt ki hangosan a lány és mérgesen nézett végig a férfin.
- Megállapodtunk. – válaszolt ismét  röviden.
- Tessék? – értetlenkedett a hasonmás. Nem tudta elhinni, hogy Stefan csak úgy hagyta, hogy a bátyja lelépjen. Simán elengedte és nem tett ezellen semmit sem.
- Megegyeztünk. Ha engem választasz akkor Ő elmegy. Elhagyja a várost. – Stefan hangja a megszokott drámai stílusban csengett. Nem lehetett érezni, hogy azért ilyen csendes és egysíkú mert sajnálta fivérét vagy mert egyszerűen nem érdekelte. Elenát barátja mondata szinte sokkolta. Megállapodtak, az Ő hátamögött. Az Ő tudta nélkül döntöttek arról, hogy az egyik testvért, amelyiket Ő nem választja, azt ténylegesen el is veszíti, ez nem fair.
- És Te ebbe belementél? – nézett kissé undorodva a férfira és nem akarta még mindig elhinni az előbb mondottakat.
- Fordítva is így lett volna. Ha Őt választod. – jegyezte meg halkan. – Akkor én megyek el. – tette hozzá és lehajtotta a fejét. – Így a legjobb. – nézett újra a lányra és egy bíztató mosolyt csalt az arcára, ami ahelyett, hogy lenyugtatta volna a hasonmást, csak tovább bosszantotta.
- Így a legjobb??! – ismételte meg Elena a vámpír mondatát, jóval hangosabban és ingerültebben. – Így a legjobb???!!! – szinte már kiabált. – Mégis kinek?? – tárta szét karjait dühösen és értetlenül.
- Neki. – felelte halkan Stefan. A lány elakadt lélegzettel hallgatta és bámulta a másikat. Igaza volt. Damonnak így volt a legjobb. Bele sem gondolt, hogy mit kért volna tőle, hogy nézze végig, ahogy Ő és Stefan ismét együtt vannak, ismét boldogak, azok után ami közte és az idősebb Salvatore között történt. Önző akart lenni megint.
- El kell mennem. – kapot a lány idegesen fejéhez és kapkodva nézett jobbra-balra. – El kell mennem. – ismételte meg hangosabban. Úgy járkált össze-vissza a házban, mintha keresne valamit, pedig csak zavart volt és rettegett.
- Hova mész? – kérdezte aggodalmasan Stefan és próbálta a hasonmást követni.
- Mindegy csak el. – válaszolt sietve.
- Elena! – szólt rá a férfi és kezével megérintette a lány vállát aki azt megrántva rázta le könnyedén a másik érintését. – Elena! – mondta újra és két keze közé kapta a másik selymes arcát majd mélyen a szemébe nézett. – Nyugodj meg. – suttogta. – Nincs semmi baj.
- De van! – lökte magától távolabb a férfit és sebes léptekkel indult el a kijárat felé.
- Nem mehetsz utána. – jegyezte meg halkan a fiatalabb Salvatore. Elena megtorpant és ingerülten pillantott hátra a férfira. Nem kérdezte meg, hogy miért, csak állt, és várta, hogy a másik folytassa. – Hagyd Őt végre békén. – szemeit lesütötte. Nem akarta Ő utasítani barátnőjét, csak próbálta felnyitni a szemét. Az némán állt a másik előtt. A mondat szinte a tudatába égett. „hagyd Őt végre békén“ ismétlődött mint egy véget nem érő szalag elméjében. Talán igaz? Talán tényleg el kéne Őt végre engedni? Mert eddig csapdában tartotta? A válasz : igen. Elena Damon legsötétebb és legszigorúbban örzött börtöne volt, ahova önként sétált be és ahonnan egyszerűen nem tudott megszökni. A lány ott volt mindenhol, Ő volt neki a napfény, az élelem és a szomorúság és a szeretet, maga az élet és egyben jól őrzött cellája is. És most mi a helyzet?
A fogoly végre megszökött. A lány kinyitotta neki a kaput úgy, ahogy azt már sokszor megtette előtte, de most Damon ahelyett, hogy visszazárta volna magát végtelen fogságába, most kilépett rajta. Otthagyta zárkáját, elhagyta Elenát.
- Jézusom. – suttogta alig hallhatóan maga elé. Szemei könnyel teltek meg és csak bambánt bámult egy aprócska pontot a karcos parkettán. – Jézusom. – ismételte meg és aggódva, ijedten kapta jobb kezét szája elé. Elena most eszmélt rá az igazságra. Annyiszor nyílt már föl a szeme, legalábbis Ő azt hitte, de akkor csak leszedett egy aprócska régeteg, most viszont, mintha kiásta volna az egész gödröt, mintha felülről nézné életét és múltját. A döntései, a cselekedetei mikor kitisztultak elméjében úgy érezte, mintha eddig nem is lett volna része saját életének. Nem csak arra eszmélt rá, hogy hogyan döntött, hogy mit tett Stefannal és Damonnal, hogy milyen életet is akart élni, és hogy milyen életet várt el a másiktól. Végre meglátta azt, hogy ki is Ő valójában. És most, hogy tudja, csak egy dolog járt a fejében, csak egy dologra gondolt: Ő nem akar ez az ember lenni.
Néhány percig egyikük sem szólalt vagy mozdult meg. A hasonmás az előszobában, magába roskadva bámult magaelé és zokogott míg barátja néhány méterről nézte Őt. Stefan nem tudta, hogy mi tévő legyen. Fájt neki így látni szerelmét. Bármennyire is sajnálta ebben a pillanatban egyszerűen nem tudott odasétálni hozzá és szorosan magához ölelni Őt. Hiszen tudta. Stefan pontosan tisztában volt vele, hogy Elena miért is zuhant így össze, hogy miért vagyis, hogy kiért sír. Nem érte. Még sosem látta, ennyire gyengének és kétségbeesettnek a lányt. Akkor sem, mikor a szülei meghaltak, vagy mikor nagynénjétől búcsúzott vagy amikor Jeremy tartotta karjaiban abban a tudatban, hogy Őt is elveszítette örökre. Ez a sírás, ez a végtelen keserűség most más volt. Olyan fájdalom és őszinteség áradt a lányból, aminek pusztán a látványa depresszióba taszítja az embert. Vajon ez normális? A férfi egyszerűen nem tudta eldönteni. Hagyja szerelmét, hogy feldolgozza a történteket vagy avatkozzon közbe? Egyátalán jobban lesz valaha? Mert most nem úgy tűnik. Annyi kérdés foglalkoztatta Stefant. A legrosszabb az egészben az volt, hogy egyikre sem tudta a választ. Szívetszorító érzés volt így látnia barátnőjét, de az sokkal jobban mardosta a lelkét és tudatát, hogy vajon akkor is így sírt mikor Ő hagyta el Elenát?
A hasonmás hirtelen felkapta a fejét és a vele szembeálló vámpírra tekintett. Kezét mielőtt leengedte könnyeit finoman letörölte arcáról majd kihúzva magát fordult az ajtó felé és nyúlt a kilincsért.
- Hová mész? – érkezett a gyors kérdés Stefantól.
- Vadászni. – válaszolta a lány, de nem fordult vissza, csak egy jackie-t leakasztott a fogasról, majd kinyitotta az ajtót.
- Emberre? – kérdezősködött tovább a férfi. Elena fáradtan és kissé unottan fordult vissza, majd egy nagyot bólintott. – De azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük, hogy állativé..
- Máshogy döntöttem . – vágott a hasonmás a másik szavába.
- Damon beszélt rá, ugye? – folytatta a kérdez felelek-et Stefan és hangja mintha kissé ingerülté vált volna. – Nem kell ám ezt tenned. Nem kell olyannak lenned mint Ő. – próbált lágyan és meggyőzően beszélni . -  Nem kell, hogy gyilkos légy.
- Nem gyilkos akarok lenni. – Elena megvetően nézett a másikra. Hangja gúnnyal és értetlenséggel volt teli. – Csak erős és fegyelmezett. – fejezte be.
- Veled megyek. – szólt Stefan és már nyúlt Ő is a kabátjáért.
- Nem kell. – vágta rá rögtön a lány.
- De igen, Elena. Szükséged van rám.
- Stefan, nem kell! – kezdett kiabálni a lány. – Nincs szükségem egy ripper segítségére, hogy a végén még én rángassalak le egy ember nyakáról. Egyedül megyek. – mondta határozottan és mielőtt még a másik szólhatott volna Ő távozott és hangosan becsapta magamögött az ajtót.


Elena több mint egy órája , hogy elhagyta a Gilbert házat. Stefannak azt mondta, hogy vadászni megy, valójában pedig csak ki akart szabadulni onnan. Levegőre, egy kis magányra volt szüksége. Annyi minden történt vele az elmúlt 24 órában, hogy szüksége van egy kis egyedüllétre, ahol számot tud vetni, ahol komolyan el tud gondolkodni mindenről és mindenkiről. Örült, hogy magában van csak, de bosszús volt, mert úgy érezte, ennek hamarabb kellett volna eljönnie. Nem minden után, inkább az előtt kellett volna, hogy ezt megtegye, mert most úgy érzi, hogy hibázott és nem is egyszer.
Mindig próbált jól, helyesen cselekedni, gondolt és figyelt másokra és arra kellett most rájönnie, hogy talán ez volt a hiba.Talán Damonnak igaza volt. Ő nem akar senki elvárásai szerint élni. Elenának is így kéne dönteni és e szerint kéne töltenie mindennapjait. Azt tenni amit Ő akar és úgy, ahogy azt Ő akarja. Cselekedni és merni. És hogy miért? Honnan tudod, hogy hibáztál, hogy rossz felé mozdultál, hogy nem jó helyre léptél ha egy helyben állsz? Lépj el balra és megtudod, hogy melyik a helyes út. Ne válaszd az arany középutat, akard a legjobbat és ha ehhez az szükséges, hogy először rosszul dönts akkor tégy így. Ha a saját boldogságáról volt szó, akkor azt két dolog jellemezte önző volt és önzetlen. Önzetlen, mert mindig arra figyelt amit mások jónak hittek, a helyes utat követte, azt ami elvárható és ami úgymond a kötelessége. De közben önző is volt, és azért mert próbált önzetlen lenni. Ez egy érdekes és furcsa körforgás. Jó akart lenni és pont emiatt lett rossz. Jól akart dönteni és pont emiatt hibázott. Önzetlen akart lenni és épp így lett önző. Ha ennyire kétoldalú a világ, ha ilyen közel létezik egymás mellett a jó és a rossz, akkor mégis hogy tudsz jóként élni? Hogy tudsz nem tévedni és elvéteni?
Lehetsz úgy boldog, hogy ezzel senki másnak nem okozol szomorúságot? Elena érezhet önfeledt örömöt lelkiismeret furdalás nélkül?
A lányt annyira megijesztették ezek a kérdések, hogy mikor feleszmélt és körülnézett a város szélén találta magát. Előtte pár méterrel állt a Mystic Falls ‘vége‘ feliratú tábla. Körülötte magány és sötétség. Csak egy kocsma halk neszeit lehetett hallani pár száz méter távolságból. Rengeteg mindent át tudott gondolni és végig tudott vezetni agyában, de bosszantotta a tudat, hogy bármikor feltett magának egy kérdést egyszer sem érkezett válasz. Nem tudja a válaszokat. Tudja, hogy mi a hiba, de egyszerűen nem képes azt orvosolni, válaszok nélkül nem. Csupa kérdőjel és sehol egy pont.
A lány nem akart még hazamenni. Nem volt kedve magyarázkodni, mesélni, de főleg megjátszania magát, hiszen Stefan előtt általában ezt tette. Mindig, mindenki előtt azt mondta és mutatta, hogy Ő jól van, Ő erős, Ő túléli ezt is, pedig ez szinte alig volt igaz. Gyenge volt és fáradt, meggyötört és elkeseredett, reszkető és kilátástalan, de legfőkébb hazug és boldogtalan. És ezt csak Ő látta meg Elenán. Csak Ő ismerte annyira, hogy ezeket észrevegye. Damon képes volt elhúzni a függönyt. Míg mindenki más beérte a remek előadással, addig Damon kíváncsi volt a díszletekre, a háttére is. Az öltözőre, ahol készül a maszk, a világításra, ahol kitalálják megfelelő fényt a lány arcához és bőréhez és a hangtechnika, mellyel minden szó határozottnak és őszintének tűnik. Ez volt Elena színháza. Egy jól megtervezett és előadott maszkabál, ami nem azért üzemelt, hogy másokat ezzel sértsen, hanem hogy megvédje a lányt. Hogy ne kelljen magát kiadnia teljesen, hogy ne lássa mindenki az Ő szenvedését és gyötrelmét és hogy ezzel ne rémítsen meg mindenkit.
Damon látta és ismerte is ezt a színházat. Elena sosem vezette Őt körbe a másik mégis olyan otthonosan mozgott ott, mintha saját erőde lenne. Ezért volt Ő más, mint a többiek. Más mint bárki akit ismert.
Fura, nem igaz? Bármin is gondolkodott és azon belül bármire is jutott az utolsó szó mindig az Ő neve volt. Damon. Ha külső szemlélő olvasná, vagy figyelné meg Elena gondolatait határozottan azt állítaná, hogy egy: a lány nem normális, hogy nem ezt a fiút választotta és kettő: hiszen az egész világa csak Ő körülötte forog. És nézzük csak, ez így is van. Akkor meg is vannak a válaszok, vagyis inkább az egyetlen válasz. Minden kérdésre, minden feltevésre és ötletre a válasz csak egy szó: Damon. Nincs szükség magyarázatra vagy lábjegyzetre, Elena ezekkel mind tisztában van és mostmár azzal is, hogy bármit kérdez is magától, csak azt kell felelnie, hogy Damon.
A lányt először megmosolyogtatta a felismerés. Egy útszéli nagyobb kőhalomnak dőlt neki, majd ült is rá, miközben csak halkan nevetett magán és butaságán. Annyira egyértelmű, annyira könnyű mostmár mindent érteni és mindenre választ adni. Hogy is nem láthatta ezt eddig?
Az öröm szépen lassan csapott át aggódásba és bűntudatba, míg a mosoly óvatosan húzta vissza görbülő vonalait és adott teret a szomorúság általi ráncoknak. Elrontotta, mindent elrontott és most helyre kellene hozni, sőt Elena helyre is akarja hozni, de már késő. Stefan abban a tudatban van, hogy Ők együtt vannak, ami lássuk be igaz is, hogy a lány boldog és , hogy jól döntött és Damon? Ő meg elment. Végleg. Fogalma sincs, hogy merre lehet az idősebb Salvatore. Mégis mit csináljon? Nincs is ennél rosszabb, túl későn rájönni, hogy hibáztál úgy, hogy semmire sem vágysz jobban mint hogy javíthass.
Zavart állapotából a hasonmást egy illat zökkentette ki. Egy kellemesen határozott mégis csábítóan gyengéd, sportos illat. Az Ő illata. Fejét lehajtotta, szemeit lehunyta és úgy vett egy mély levegőt, hogy a kellemes aroma végigjárja egész testét. Minden izmát, minden csontját szinte keringőre hívta. Ahogy megérezte, úgy válaszolt azonnal a teste. Vére felhevült, szíve gyorsabban kezdett el verni. Érzékei élesebbé váltak és teste mint a mágnes, olyan vonzás felé kezdett el húzni. Széles mosollyal az arcá tekintett fel és ahogy kinyitotta szemeit úgy suttogta a halk éjszakába.
- Damon. – arra számított, hogy a másik meghallotta Őt, vagy mindvégig követte és most odament hozzá, vagy elment, de visszajött, hogy elbúcsúzhassank rendesen, vagy talán a legjobb dolog történt. Damon meggondolta magát. Visszafordult, mert képtelen elhagyni a lányt. Ez lett volna a legjobb, bár mindegy is , hogy a férfi miért áll ott a lényeg, hogy ott van, hogy találkoztak és, hogy Elena végre megkapja a lehetőségét, valószínűleg az utolsó utánit. Arra, hogy beszéljen, arra, hogy őszinte legyen. Arra hogy önzetlenül ismét önző lehessen.
Amenyire vágyott erre az esélyre, ez éppen annyira nem jött el. Nem Damon volt ott. Csak egy férfi, aki feltehetően ugyanazt a kölnit viselte mint amit az idősebb Salvatore szokott. A váratlan idegen valószínűleg a közeli kocsma vendége volt. Részegnek nem igazán lehetett nevezni, de bőven érezhető volt , hogy nem vetette meg ma éjjel az alkoholt.
A hasonmás csalódottan hajtotta vissza a fejét. Nem érdemli meg. Épp annyira nem érdemel egy újabb lehetőséget a tisztázásra Damonnal, mint ahogy egy utolsó pillanatot sem tőle. Túl sok hiba volt már az Ő számlájára írva és ezekért valamikor meg is kellett fizetnie, ha nem eddig nem tette, hát most épp itt az ideje a törlesztésnek.
- Estét! – sétált el előtte a férfi és fejével bólintott is a lány felé. Arcán értetlen mosoly terült szét és szemében keserű csillogás bújt meg. Elena felkapta a fejét és egy erőltetett mosollyal az arcán viszonozta a biccentést, majd szinte egy másodperc alatt megfagyott. Nem tudott a lány, se megmozdulni sem gondolkodni. Mereven ült továbbra is a kőhalmon és csak az előtte elhaladót tudta figyelni. Csak is rá összpontosította. Hallotta a lélegzetvételét, figyelte a tempóját. Szinte látta előre a másik útját és feltételezhető mozdulatait. A hasonmás érezte a másik lényét. Már tudta annak szívdobogásának ritmusát, vérkeringésének száguldó kör-körös menetét, bőre keménységét és feszességét. Minden háttérbe szorult, csak egy dolog számított. A vér.
Elena gondolkodás nélkül, ösztönösen támadt neki a férfinak. Hegyes szemfogait durván vájta a másik bőrébe, majd gyermeki izgatottsággal várta a mennyei pillanatot, mikor megízlelheti azt Őt mostmár élető vöröslő nedv. Mikor először érintették ajkait, majd nyelvén át ereszkedtek le torkán az enyhén vasas ízű vércseppek, úgy vette át felette ösztönei és mostmár jelenlegi természete a parancsnoki széket. Egy dolgot akart, többet, többet és még többet. Az ismertelen ordítani, szabadulni próbűlt volna, de ma esti vadásza nem engedte. Két karját fájdalmasan hátrafeszítve táplálkozott a másikból.
Mennyei érzés. Eddig megvette ezt az életet, de mostmár rajongója lett. Képmutatónak érezte magát. Annyiszor bántotta ezzel a Salvatore fiúkat is, Carolinet és minden más vámpírt is, hogy miért nem tudnak magukon uralkodni é snem emberi véren élni, de most... egy idiótának érzi magát. Hogyan is mondhatna ellent ennek? A természetének. Hiszen mostmár ez Ő. Ez az élete. A vér éppen annyira szükséges neki, mint az embernek a levegő. Nélküle Ő nem lenne senki sem. Hiszen már nem ember, és vér nélkül, emberi vér nélkül Ő nem is vámpír. A felületes magyarázatok mind nyugtatólag hatottak a lányra. Lelke könnyebb lett, így mostmár csak egyetlen egy dologra kellett öszpontosítania, áldozatára.
- Nem! – ordított fel hangosan Elena és hátrébb ugrott az ismeretlentől aki erőtlenül zuhant a földre. Egy hang, amely határozott, egy hang, amely fegyelmezett, egy hang, amely a régi Elena hangja szólalt meg. Nem teheti meg. Ivott a férfiból, rendben, de nem ölheti meg. Kontrollálnia kell az érzéseit az ösztöneit. Nem akarhat gyilkos lenni. Nem akarhatja, hogy kiszívja a férfiból az életet, majd a magatehetetlen testet bűntudat nélkül elássa az erdő mélyén, ez nem Ő. Vagy mégis?
Néhány másodpercig harcolt önmagával, majd győzött. A régi Elena nincs többé. Szemei ismét vörös színben tündököltek, a hajszálerek már apró hullámzásba kezdtek szemealatt, majd ajkait résznyire kinyitva villantak elő éles szemfogai. Nem gondolkodott, ismét támadott. De földön fekvő áldozata helyett egy erős, izmos mellkasba ütközött, amit ismert és ami hiányzott neki.
Szomjával nem törődve kapaszkodott bele erőssen az előtte álló férfi vállaiba és fejét szorosan dörzsölte a másik mellkasához. Hiánya olyan erős volt, hogy a legveszélyesebb vérszomjat is legyőzte. – Damon. –suttogta halkan és megkönnyebbülten a lány és még erősebben szorította magához a másikat. A férfi egy határozott mozdulattal ragadta meg a hasonmás csuklóit és lökte távolabb magától. Egy rideg és szúrós tekintetet vetett a lányra majd az áldozathoz lépett és saját bőrét felszakítva itatta meg őt vérével.  Egy fél perccel később, a hasonmás fogai okozta sebek beforrtak és nyoma sem volt sebnek vagy bármiféle hegnek a férfi nyakán. Bátortalanul, meginogva állt fel, majd Damon megigézve kitörölte emlékeit a harapásról és távozásra utasította. Miután a vámpír nadrágjába törölte vérfoltos kezeit körbenézett , hogy van e bármilyen más nyom, ami támadásra utalna. Elena reszketve állt a másiktól néhány méterre. Szemei előtt csak Damon alakját látta minden más, mint az ittas férfire támadás, a vér íze a szájában, az hogy majdnem megölt egy ártatlant láthatatlanná vált. A lényeg, hogy az idősebb Salvatore ott van, néhány karnyújtásnyira tőle és nem hagyta el őt. Visszajött, hogy egy újabb esélyt kapjanak, hogy a lány javíthasson. Elborult aggyal, üveges tekintettel meredt maga elé a hasonmás és halkan suttogta. – Sajnálom. – szemmei könnyekben úsztak. Damon nem fordult a lány felé, fejét kicsit lehajtotta és úgy fürkészte a sötét erdőt.
- Megesik. – válaszolta röviden. A férfinak igaza volt. Elena mostmár vámpír és a gyilkolás olyan természetes és velejáró lételeme mint emberként a lélegzés.
- Nem ezt. – szólalt meg ismét a lány mire a vámpír értetlenül nézett fel rá. – Hanem ezt. – termett hirtelen a másik előtt és két keze közé zárva annak selymes arcát éhesen kapott puha ajkaiért. Lábujjhegyére állva nyújtózott a férfiért. Egy hosszú és érzelmekkel teli csókban bontakoztak ki, ahol nyelvük még nem járt örömtáncot, csak ajkaik tapadtak össze szétválaszthatatlanul. A hasonmás kezével Damon bőrkabátjába kapaszkodott és úgy húzta közelebb magához. Elena félve és óvatosan húzta el száját a másikétól és néhány pillanatig összeszorított szemmel maradt a férfi közelében. Ajkát finoman megnyalta és feltekintett  az azúrkék szemekbe. Damon rezzenéstelen képpel nézett le a hasonmásra. A milliónyi érzés mely most szívét keresztezte akkora zűrzavart teremtett  arcán, hogy egyet sem lehetett igazán leolvasni róla. Mint egy tiszta fehér lap, úgy állt a lány előtt. Elena ekkor már tudta, tényleg késő. A régi érzések nem múltak el de aktualitásukat vesztették. A csókjuk édes volt és finom, de valahogy más. Hiányzott belőle valami, hiányzott belőle Damon. A férfi nem volt ott és úgy tűnt, hogy nem akarja. A hasonmás tudomásul véve lépett hátrébb néhány lépést, és lehajtotta a fejét, hogy a vámpír ne láthassa fájdalmas könnyeit. Ekkor Damon szinte letámadva a lányt szorította keményen egy fa törzséhez és minden szenvedélyével hevesen csókolgatni kezdte őt. Vad és szerelmes csókokban bontakoztak ki mindketten. Mintha ez lenne az utolsó csók, az utolsó érintés, az utolsó találkozás. Birtoklóan markoltak egymás húsába és zihálva próbáltak betelni egymással. Damon Elena jobb combja alá kapott és csipőjéhez felhúzva csókolta tovább a lányt. Ágyékát szorosan a másikéhoz nyomta miközben nyelvével és ajkaival édesen cirógatta a hasonmás nyakát, aki lehunyt szemekkel élvezte a férfi kényeztetését – Damon... – szólalt meg kéjes hangon a lány mikor a vámpír felemelve fejét csókolta meg újra ajkait és hirtelen eltűnt. – Damon? – pattantak ki Elena szemei és aggódva kereste a férfit. – Damon? – szólt újra.
Senki sem felelt. A vámpír ismét eltűnt, úgy ahogy a Gilbert házban, most is elhagyta a lányt. Megkapva az utolsó csókukat lépett le és az árnyékát sem hagyta ott a másiknak. A tér olyan üres lett nélküle mint Elena szíve. Az egyetlen személy aki tényleg birtokolta fő szervét most elengedte azt és hagyta, hogy felügyelet és kontrol nélkül dobogjon tovább egy másik férfi kezében, aki nem ismeri a ritmusát, nem ismeri annak suttogását. Talán nem kellett volna Elenának Damon után jönnie. Így, hogy tudta mit is veszíthet még nehezebb volt feldogozni a tudatot, hogy nincs többé. Kettejük története úgy ért véget, hogy valójában el sem kezdődött.
Váratlanul telefonjának csörgésére lett figyelmes. A kietlen erdőben idegenül hangzott a mobil futurisztikus hangja. Kapkodva kapott a hívás után, hát ha Damon hívja. Talán nem gondolta végig, hiszen miért is hívná őt fel a vámpír, de ez most nem számított, a lényeg, hogy esély van arra, hogy a férfi talán meggondolta magát vagy valami ilyesmi. Zsebéből kihalászva telefonját tartotta a kezébe de nem vette fel. Csak csalódottan bámulta az apró kijelzőt melyen Stefan neve villogott. Ez a sors, Damon épp elhagyta, Stefan pedig rögtön keresi, hogy újra egymáséi lehessenek. Szerencsésnek mondhatja magát, mert nem kell egyedül lenni. Nem kell egyedül szembenéznie tragédiájával mert van ott mellette valaki, aki megszínesítse a napjait és életet leheljen lelkébe. Saját harcait sosem kellett önállóan megvívnia. Mindig volt egy erős, bátor, önfeláldozó katona aki eléállt és küzdött helyette. Damon is ilyen volt, Elena egyik harcosa, aki a legnagyobb árat fizette a hasonmásért. Feladta magát a lányért.
De most itt az idő, hogy másképp legyen, hogy ő álljon a harcos helyére. És mi van akkor ha veszít? Ha az első küzdelem esetén elbukik? Hát feláll és megy tovább. Tanul és jobb lesz. Okosabb és bölcsebb. Nem lehet boldog ha nem küzd érte. Ezt nem csak úgy osztogatják, hogy nesze itt van, ez a tiéd. Ki kell érdemelni és ha azt mondják, hogy nem , ez nem illet meg téged, akkor tovább menni és megszerezni. Talán amit tenni készül az rossz, na és akkor mi van? Legalább tudja, hogy akkor merre van a jó számára. Így halványan elmosolyodott és csörgő telefonját lazán kihullajtva ujjai közül ejtette a nedves földre. Néhány másodpercig még mobilját bámulta, majd fejét  felemelte és nyugodtan szagolt bele új élete friss levegőjébe. Határozottan kihúzta magát és hátrahagyva mindent, elengedve életét mosolyogva lépkedett egy más jövő felé. Lábai autómatikusan arra vették az irány amerre Damon távozott.


8 hónappal később ...

Elena több mint fél éve járta a világot. Olyan helyeken volt amiről álmodni sem mert, olyan dolgokat látott, amik azt hitte, hogy nem is léteznek. Volt, hogy sírt és volt, hogy nevetett. Az élet, a világunk minden érzelmét át kívánta élni. Egy végeláthatatlan kalandba kezdett ami magávol sodorta és a világot a lábai elé tárta. Majdnem mindene megvolt. Sok , különböző helyzettel érzéssel találta magát szembe, kivéve egyet. Teljes elégedettségét csak egy valami akadályozta meg. Damon hiánya. Az egész utazás végülis csak azért volt, hogy megtalálja a férfit és bocsánatkéréseivel tovább üldözze. Ők ketten összetartoznak és nem érdekli, hogy a fiú szerint ez már késő és lényegtelen, neki fontos, Ő szereti a vámpírt és most csak ez számított. A hónapok alatt többször is közel volt a férfihoz, de még egyszer sem találkozott vele. Igen nehéz úgy valakit megtalálni, hogy nem tudsz róla semmit sem. Még a telefonszámát sem. De végül sikerült.
 A hasonmás egy városszéli, viszonylag nagy pub parkolójában álldogált mosolyogva, Mayvilleben. Megtalálta Damont. Már ilyen messziről is jól hallotta annak érdes, mély hangját és szívének egyenletes dobogását. Egy örökkévalóságnak tűnik ez a 8 hónap amit úgy töltött el, hogy se nem látta, se nem hallhatta a másikat. Nem érezte friss, férfias illatát, nem tapintotta forró, selymes bőrét. A hiány szinte felemésztette lényét, de mindig tovább tudott menni, mert ott volt neki a remény kötele, hogy egyszer majd újra láthatja a férfit és akkor nem engedi el többé, ebbe kapaszkodott a hasonmás szüntelenül.
Már nem félt, hiszen nem volt miért. Megtalálta a fiút és most már minden rendben lesz. Talán Damon ma nemet mond, és az is lehet, hogy holnap is, de eljön majd egy nap, mikor a sebek beforrnak és a férfi rájön, hogy kettejüknek csak közös jövőjük lehet. Így határozottan és elégedetten tért be a kocsmába és nézett körül. A hely teli volt emberekkel, egész meglepő ilyen korai napszakban az ennyi vendég, de talán Mayville nem az optimista, boldog lakosairól híres. Elena jobbra tekintett és akkor meglátta Őt. Damon ott ült egy asztalnál, fekete , hosszúujju vékony pulcsiban amelynek mindkét ujja alkarján fel volt gyűrve. Egyik kezében egy üveg sör volt és látszólag nagyon jól érezte magát a vele szemben ülő vöröshajú nő társaságában. A hasonmás vett egy mély levegőt és széles vigyorral az arcán sétált oda hozzájuk.
- Megvagy. – szólalt meg halkan. Damon hirtelen a hang felé kapta a fejét és az a széles vigyor mely eddig ott virított az arcán pillanatok alatt fagyott le. Döbbenten nézett fel a hasonmásra és tekintetük eggyé olvadva ismerte fel a másikat. – Szia. – köszönt halkan és mosolygott. Damon lerakta a kezében lévő üveget és felállt a székről. Még mindig elakadt lélegzettel nézte a lányt majd erőt vett döbbenetén és megszólalt.
- Mit keresel itt? – hangja kicsit számonkérő volt, de Elena nem törődött vele. Felcsillantak szemei, ajka még inkább felfelé görbült és enyhén megrántva egyik vállát válasszolt.
- Téged. – mondta halkan.
- Damon, ki ez? – szólalt meg végül a vörös hajú nő is, és kissé dühösen érdeklődött a hasonmás kiléte felöl. – Damon?! – bökte meg a fiú karját aki megrázva fejét tért vissza a valós világba és válaszolt.
- Elena. – nyelt egyet majd folytatta. – Elena Gilbert. – nézett le Piper-re, ugyanis így hívták a lányt, majd újra a hasonmásra vezette tekintetét. – Egy régi ismerős. – arca  mintha megenyhült volna és talán egy halvány mosolyt is fel lehetett fedezni rajta.  A lány visszamosolygott a férfira és csillogó szemekkel nézett végig rajta. – Szóval miért jöttél? – szegezte megint neki a kérdést.
- Már mondtam, miattad vagyok itt. – válaszolta kedvesen majd a székről felpattanó Piperre lett figyelmes.
- Na jó! – kezdte határozottan, mutatóujját fenyegetően rázta meg Elena előtt. – Vagy elmész most rögtön, magadtól vagy én rángatlak ki innen, ugyan is ha nem vetted volna észre, Damon velem van itt. – mutatott magára. – És amit most művelsz, ez a nyálas szöveg, hogy „érted vagyok itt“ enyhén szólva is pofátlan. – fakadt ki hangosan, amire Elena csak halkan elnevette magát egy lépéssel közelebb ment a nem túl magas vörösséghez és úgy válaszolt neki.
- Nézd, én megértelek. – bólogatott őszintén és együttérzően a lány. – Tényleg. A helyedben én is kiakadnék, de csinálj bármit is, én nem megyek sehova. – ekkor már Damon azúrkék szemeiben veszett el és szerelmesen pislogott rá. A férfinak tetszettek Elena szavai. Igaz nagyon megbántotta őt a lány, de most, ezek a mondatok, az hogy ott van és csak ő miatta újra puha bundába öltöztette szívét és kedvesen melengette azt. – Hagytalak elmenni. – rántotta meg zavartan egyik vállát a hasonmás és apró könnycseppek jelentek meg szemeiben. – És soha többé nem akarom ezt újra megtenni. – sepert le egy könnycseppet arcáról és reményekkel telve elmosolyodott. Damon is hasonlóan érzett, csak benne az öröm küzdött a büszkeséggel. Idegesen rázta meg fejét és szólalt meg.
- Egy pillanat. – mondta sietve mindkét lánynak és sebes léptekkel hagyta el a pub helyszínét.
- Damon! – szólt utána Elena. – Damon! – mondta hangosabban majd Piperre nézett és a férfi után rohant.
A parkolóba érve azonnal meglátta a vámpírt. A kocsijának dőlve, összefűzött karokkal állt és valószínűleg gondolkodott. Elena mindkét kezét a farzsebeibe dugta és lassan közelítette meg a másikat. Közel hozzá dőlt neki ő is a már annyira hiányolt kék chevinek  és a férfire nézett.
- Mondj valamit. – kérte a hasonmás. Damon cinikusan felnevetett majd Elenára nézett.
- Mégis mit vársz tőlem? – rázta meg kíváncsian a fejét és mosolya elillant egy pillanat alatt.
- Még semmit. – válaszolta halkan a lány és még mindig olyan kedvesen magabiztos volt.
- Akkor miért jöttél? – fakadt ki kissé dühösen a vámpír és ellökte magát az autótól.  – Nem változtathatod meg csak úgy a múltat azzal, hogy idejössz és így nézel rám. - mutatott a hasonmásra.
- Nem is akarom. – megint csak röviden felelt. Damon most már mérgesen nézett rá és várta a magyarázatot. – Hibáztam. – rántotta meg vállát majd folytatta. – A múltban hibáztam, és nem is egyszer. Bármennyire is sajnálom nem tudok rajta változtatni. Nem a múlt miatt vagyok itt, hanem a jövőért. – mosolyodott el. – Amikor utóljára láttalak akkor én már nem mentem vissza. – jegyezte meg halka mire Damon felkapta a fejét és kíváncsian nézett a hasonmásra. – Azóta nem voltam otthon, rögtön utánad indultam, de sehol sem találtalak. Hátrahagytam mindent és utánad jöttem.
- Most azt várod tőlem, hogy essek hanyatt? – kérdezte flegmán a vámpír.
- Nem! – nevetett halkan a lány és bár Damon elég visszautasító volt vele ő mégsem keseredett el. – Nem várok semmi ilyet tőled.
- Akkor? Rátérnél végre a lényegre? – nézett rá szúrós szemmel. – Épp randin vagyok, ahogy azt láthattad és nem szívesen váratnám meg Pipert.
- Hónapjaim voltak, hogy átgondoljam, mit is mondhatnék Neked, mikor végre találkozunk. – nevetett zavartan és fel-alá kezdett járkálni. – Van e amivel talán meggyőzhetlek, vagy tudok e olyat mondani, ami miatt megbocsátasz nekem. – sorolta miközben mélyen nézet a férfi tengerkék szemeibe. – De aztán rájöttem, hogy nem érdemlem meg a bocsánatodat és azt sem akarom, hogy ha esteleg velem lennél azt azért tedd mert én meggyőztelek. Azt akarom, hogy akarj engem... – nézett enyhén könnyes szemekkel a férfira majd folytatta. - ... de ezt nem kérhetem tőled. – Damon furcsán érezte magát. Mintha valaki a mellkasába nyúlt volna és marokra fogva szívét azt erősen megszorítaná. Szaporábban vette a levegőt és pulzusa is emelkedett. Tenyerei izzadni kezdtek és szemében a vágy és  a fájdalom keveréke tükröződött.
- Így van. – nyelt egy nagyot, melyben könnyeit is visszaszorította és kemény hangon folytatta. – Nem kérheted. – azzal elindult a bár bejárata felé. Léptei határozottnak tűntek mégis a rettegés hajtotta őket. Biztos, hogy jól döntött? Az a megoldás, hogy most elsétál és nem néz többet vissza? Hogy elhagyja megint azt a nőt, akit mindenkinél jobban szeret? Bátor dolog ez vagy eszetlen?
- Szeretlek. – szólt utána félhangosan a hasonmás. Hangja őszintének és reménytelinek tűnt. Damon azonnal megtorpant de nem nézett vissza. Szíve egy pillanatra kihagyott, lélegzete elakadt és elméje mintha megfagyott volna. Ez a szó, ez a három aprócska szótag tényleg igaz? Valóban hallotta vagy csak képzelete játszik vele? 165 éve már, hogy nem hallotta ezt a szót, melyet őszintén neki címeznek. Katherine csak álltatta őt ezért az ő szájából inkább átokként volt értelmezhető. De most, talán ez más volt. Olyan tisztának és egyszerűnek hangzott mint mikor édesanyja mondta neki. Ő volt az utolsó személy, aki feltételek nélkül szerette a fiút és akitől utoljára hallotta eme rövid kis szócskát. – Csak ezt akartam elmondani. – folytatta fojtott hangon. – Szerettem volna, ha tudod. – A férfi lassan fordult meg és elképedve nézett a lányra. – Szeretlek. – ismételte meg újra, hogy végre Damon szemébe nézve mondhassa ki azt a szót, melyet már oly régóta hallania kellett volna a fiúnak. Látni akarta a szemét, ahogy csillog, az arcán ami talán mosolyra húzódik és a hangját, ahogy ezt ő is megismétli.
- Túl késő. – mondta ki Damon olyan fájón ezt a két szót. Nem adhatja csak úgy meg magát, hogy aztán megint padlóra zuhanjon. Ennek is megvolt az ideje, de már elmúlt, szerencsére és nem lesz mégegyszer olyan hülye, hogy hagyja magát elbuktatni. Elena csalódottan vett egy mély levegőt, de tudta, hogy ez lesz. Nem is számíthatott másra. Aztán enyhe mosollyal a szája sarkában szólalt meg újra.
- Remélem mégsem. – válaszolta halkan. Damon bólintott egyet majd elindult a pub felé. – Ugye tudod, hogy nem megyek sehova?! – kérdezte de most már erőtt vett magán a hasonmás és nevetni kezdett. – Követni foglak mindenhova és ha kell szembeszállok mindenféle Piperekkel! – mosolygott egyre szélesebben a lány és pár lépéssel közelebb sétált Damonhoz. – Akkor is, ha szerinted már késő. – fejezte be mondandóját. Hangja őszintének és vágyakozónak tűnt. Damon egy pillanatra megállt. Lehajtott fejét felemelte és boldog vigyorra húzta száját. Szemei ismét régi fényében csillogtak, szerelemmel és ámulattal telve. Bármennyire is próbált a Gilbert lányra haragudni, nem tudott igazán. Nem is vágyott többre, mint hogy hallja, hogy kell a hasonmásnak, hogy harcolni fog érte és hogy szereti őt. A jövőjük közös, sőt azonos, ezt már régen tudta a férfi, de nem mert abba belegondolni, hogy ez valaha valóra is fog válni. Viszont most itt az esély, kettejük esélye. Nincs semmi ami közéjük állhatna. Végre együtt lesz azzal akit szeret, akihez tartozik. Eljött az ő ideje, mikor őt választják, mikor őt szeretik, mikor végre elkezdődik, az igazi élete. Halkan nevetve indult el újra a bár felé miközben Elena utána kiáltott.
- Tudom, hogy nevetsz! – mondta mosolyogva a lány. – Nem tudod letagadni! – azzal a vámpír megfordult és valóban vigyorgó arcával kacsintott egyet Elenának.
- Nem is akarom. – nézet szeretetteljesen a lányra aki hasonlóan tekintett vissza Damonra.
Több szóra nem is volt szükségük. Tudták, hogy innen csak együtt mehetnek tovább. A férfi még mindig szereti őt és vele akar lenni. Vékony, de sötét fátylat húzva a múltra léptek át a jelen küszöbén és haladtak közös jövőjük felé.