2011. december 25., vasárnap

Andie karácsonyi ajándékának folytatása... (EGYSZERŰEN IMÁDOM)

Karácsonyi ajándékom minden egyes Delena rajongónak. Jó szórakozást! :)

3x10 Revenge
2. rész


Elena az idősebb Salvatoret a kezénél fogva cibálta le a földszintre. Annyira lázba jött, hogy a nagy sietségben majdnem lebukfencezett a lépcsőn. Damon csak értetlenül állt a másik eszeveszett ötlete előtt. Főleg, úgy, hogy azt sem tudta, mi a pontos úticél.
  • Elena! Állj, állj, állj! Nyugalom, előttünk az egész élet.- húzta vissza a lány kezét, majd elővillantotta kisfiús mosolyát.
  • Hah, csak előtted. Nekem sietnem kell.- csípkelődött.
  • Azért annyira nem kell. Szóval, elárulnád, hogy merre is szándékozol menni? Ahogy láttam ma telihold van. Ha nem haragszol, nem szeretnék vérfarkas eledel lenni.- még erősebben markolta a másik kezét.
  • Ne félj, ameddig engem látsz.- nézett vissza rá, majd kihúzta magát és küldött Damon felé egy pajkos mosolyt.
  • Pontosan ettől félek, Elena.- viszonozta a gesztust és egyre közelebb engedte magához.
  • Élvezni fogod. - közben adott a férfi arcára egy futó puszit.
  • Ajánlom is, mert ha nem, akkor elő kell venned a harcos hercegnős stílusodat.- finoman megcirógatta Elena izgatottságtól kipirosodott arcát. - Jól van, akkor menjünk.- adta meg magát.


***
Már vagy két órája kutyagoltak az erdőben. Az ember az hihetné, hogy a sötétségben az orrukig sem fognak látni, de ezen az éjszakán nem így történet. A telihold fénye bevilágította az egész erdőt. Még a levegő hőmérséklete is épp optimálisnak hatott. Nem túl hideg és nem túl meleg. Leszámítva azt a tényt, hogy éjszaka volt, az idő megfelelőnek bizonyult egy jó túrázásra. Ám Damont nem igazán érintette meg a hely gyönyörűsége, ő csak a bús erdőt látta. Nem az a fajta vámpír volt, aki órákig szeretett bandukolni.
  • Valld be, eltévedtél!- kiabált előre Elena után.
  • Nem, Damon. Eltévedtünk! - nézett hátra, miközben kifújta magát. Bevárta a vámpírt, majd megfogta a kezét, összekulcsolta ujjaikat és így indultak a Damon számára ismeretlen cél felé.
  • Tudod, fel is kaphatnálak. Csak egy mozdulat és „husssss”.- próbálta mutatni a még szabad kezével a vámpírsebességre utaló célzást.
  • Amennyi szerencsém van, elejtenél.- bökte oldalba a vámpírt.
  • Hogy lehet az, hogy pontosan fel tudod idézni a hónapokkal ezelőtt nekem szánt gúnyos megjegyzésedet, de azt nem tudod, hogy merre is kéne mennünk? - vonta fel szemöldökét.
  • Nagyon egyszerűen, Damon. Úgy, hogy mikor utoljára itt jártam, nappal volt.
  • Kifogást mindenre lehet találni.- húzta vigyorra száját – Ezt én tudom a legjobban.- tette hozzá kelletlenül.
  • Miért nem csodálkozom ezen? - miközben egy pici szorítással jelezte a másiknak, hogy álljanak meg.
  • Mi az? Mit találtál? - kérdezte kíváncsian.
  • A jó irányt! - lelkendezett, miközben hunyorogva mustrálta a pár méterre előttük levő nem megszokott kinézetű szikladarabot. - Ez az, erre kell mennünk! Látod ott azt a sziklát? - egyúttal elengedte a férfi kezét.
  • Igen, és?- kérdezte cseppet sem olyan izgatott hangnemben, mint a másik.
  • Mellette található egy ösvény, arra kell felmenni.
  • Felmenni?! Hova? - a vámpír már nagyon unta az egészet. Az a gondolat, hogy most hegyet fognak mászni, végképp elvette a kedvét mindentől.
  • Majd meglátod, ne legyél ilyen. - újra a másik kezébe helyezte sajátját – Együtt vagyunk.- pirult el, miközben másik kezével hosszú fürtjeit igazgatta. Damonnak ennyi is elég volt ahhoz, hogy meglágyuljon és bármit megtegyen szerelmének.
  • Mindig tudod, mit kell mondani, igaz? - túrt bele a lány hajába, mire az vágott egy rosszalló arckifejezést – Oké, Oké. Hajrá! - mutatott a messzeségbe, jelezve, hogy induljanak.
Megindultak az ösvény felé, mikor oda értek, csalódottan látták, hogy az ketté ágazik.
  • Nah, Miss. „ Tudom merre megyünk”? Melyiket választjuk? - kérdezte Damon már orbitális nagy röhögésben kitörve.
  • Pssszt. Hallgass! - csitította le a másikat. Damon szót fogadott és fülelt. Meglepően érzékelte, hogy a jobb oldali ösvény felől víz zubogása hallatszott.
  • Áhhááá! Szóval egy vízeséshez hoztál? - hirtelen ötlettől vezérelve kapta magához a lány karcsú testét. - Nagyon romantikus.- huzogatta fel s alá a szemöldökét, miközben úgy tartotta kezében a másikat, mintha nélküle nem tudna létezni.
  • Ugye? - bújt közelebb a férfihoz.- Azonban el kell, hogy keserítselek, nem ez lesz a fő látványosság.- miközben szüntelenül csak a másik ajkát nézte megbabonázva.
  • Oh, pedig már kezdtem reménykedni.- hajolt le és közelebb a lányhoz.
Elena rögvest észhez kapott, hogy el fognak késni és amúgy sem engedhet a kísértésnek. Még nem. Megköszörülte a torkát, majd kivált az óvó ölelésből. Damon engedelmesen igazodott a lány mozdulataihoz, így kénytelen volt tudomásul venni, hogy a meghitt pillanat elillant. Egy időre. Most a férfin volt a sor, hogy megfogja a másik kezét. Lassan már rutinná vált ez a cserélgetés. Szótlanul, egymáshoz simulva, alig hallható léptekkel közelítették meg a vízesést. Mikor oda értek, a víz morajlása nyugtató hatással volt mindkettőjükre. Damon ahogy figyelte a hold fényében pompázó vízsugarakat, rögtön tudta, hogy ez az éjjel mindkettőjük életében fontos szerepet fog játszani. Nem volt benne biztos, hogy fel van készülve arra, ami elkerülhetetlennek látszódott. Pedig mindennél jobban vágyott erre, még az emberi létnél is jobban. Teljesen elmerült zavaros gondolataiban, miből a lány hangja zökkentette ki.
  • Nem vagy éhes? - nézett rá, törődést sugárzó arccal.
  • Elena, nem hiszem, hogy itt találok a fogamra való ínyencséget. Egyetlen ember van a közelben – hagyott egy sóhajnyi szünetet.-, de belőle nem fogok táplálkozni. A nyuszi diétát pedig meghagyom az unalmas Stefannak- egy pillanatra bal oldalra biccentve fejét.
  • És ehhez mit szólsz? - vállára akasztott táskájából előkotort egy vérrel teli tasakot.
  • Mikor volt arra időd, hogy dugiban kicsempészd ezt a házból? - csodálkozva mutatott a másik kezében lévő dologra.
  • Az nem számít. A lényeg az, hogy hoztam neked. Nem igaz? - húzódott mosolyra szájának mindkét sarka.
  • Megmentőm.- viccelődött, majd egy sebes mozdulattal kikapta Elena kezőből. Nem telt bele egy-két perc, mire végzett az „evéssel”. Miután eldobta az üres tasakot, kezeivel kalimpálásba kezdett, mutatva, hogy folytathatják útjukat.
Ahogy haladtak felfelé a vízesés mellett, a lányt elkapta a nosztalgizás. Igaz, legutóbb mikor ezen a helyen járt, mindent a Nap fényes sugarai borítottak be. Ott és akkor ugyanazzal a személlyel gyalogolt fel a hegyre, akit nagyon szeretett. Ez most sem volt másképp. Elfogta egy különös érzés, mellyel ellentétben állt az agyába befészkelt gondolat. - Nem képmutatás ez? Pont Őt elhozni ide? - kérdezte magától hüledezve. - Lehet, hogy az, de muszáj vele megosztanom. - válaszolta meg a saját maga által feltett kérdést. A sors fintora, hogy anno pont azért jött ide, mert az a valaki bántotta meg, akinek most megmutatja a hely szépségét. Minél többet gondolkodott rajta, annál gyorsabban szedte lábait. Tisztában volt azzal, hogy a magaslat tetején mit kell tennie vagy mondania a másiknak.
  • Siessünk! Mindjárt virrad. - parancsolt rá a férfira, közben nagyobbat akart lépni, mint amekkorát bírt volna, és hirtelen megcsúszott egy szikladarabon. A vámpír egyből ott termett és egy szapora mozdulattal ölébe kapta.
  • Reméljük ma nagyon szerencsés leszel és nem ejtelek le.- kacsintott rá egy huncut mosoly kíséretében. - Nah, gyere te sózsák! - mondta lágyan neki, melyre a másik visszaszólásra formálta ajkait. - Ah-ah. Viszlek és nincs apelláta! - szólt közbe, majd vámpírsebességgel megindult a hegy teteje felé, ami már csak pár méterre volt tőlük.
Mikor elérték a végső célt, lazán letette a földre. Szorosan mellé állt és neki szegezte a kérdést.
  • Miért hoztál ide? - nézett rá komolyan, reménnyel teli hangon.
  • Ezért.- válaszolta Elena, miközben a felkelő Nap felé mutatott, mely az egész területet narancssárgára színezte. Fenséges látványt nyújtott, ahogy az erdő lombkoronáinak zöldes színe keveredett e sárgával. A lány nem győzött betelni ezzel. Ugyanolyan csodás volt, mint legutóbb. Csak most, a napszak elején gyönyörködhetett benne. - A kezdet. - gondolta.
  • Nos, nem vagyok az a szemtimentális alkat, de ez tényleg szép. - fordult a másikkal szembe Damon. - Miért hoztál ide? - tette fel újból.
  • Hogy kihozzam belőled a szentimentális énedet.- zavarában csak ennyit tudott válaszolni rá.
  • Mondd meg az igazat, - minden egyes szó között hagyott egy hatásnyi szünetet, majd közelebb lépett a másikhoz. - végre egyszer.
  • Mert muszáj volt.- nézett a férfi azúrkék szemeibe.
  • Miért?
Most már nem volt visszaút és Elena nem akart hátat fordítani önmagának. Túl sokat menekült élők és holtak elől, már nem volt több energiája a saját érzései elől is.
  • Nem akarok egy újabb Kathrine lenni, de - sóhajtott egy nagyot.- ember vagyok és érzek. Nem tehetek róla. Küzdöttem ellene, bűntudatom volt miatta. Igazad volt, – Damon eközben feszülten figyelte arcvonásait – nem álltam még készen. Azért hoztalak ide, hogy …. – de nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi megtette helyette.- Készen állj.- tekintete még mindig komoly volt.
  • Igen, pontosan. - kínjában nem tudott hova nézni, így inkább lesütötte szemeit és a földet kémlelte.
  • Most rajtad a sor, hogy kimondd. Én már egyszer megtettem.- felhajtotta fejét az állánál fogva.
  • Damon, én – torkában dobogott a szíve - szerelmes vagyok – mielőtt az utolsó szót kiejtette, megfogta a másik mindkét kezét – beléd.
  • Ugye nem is volt olyan nehéz? Nem haraptam le a fejed.- mosolygott bele a másik tündöklő szemeibe.
  • Az előéletedet tekintve....- mosolygott vissza rá, mielőtt egy könnyed mozdulattal lábujjhegyre állt és megcsókolta. Végre.
Szenvedélytől átitatott csókban lettek egymáséi. Megszűnt körülöttük az egész világegyetem. Csak Ők léteztek és a beteljesülni látszó szerelmük. Elena titkon várta ezt, ebben a pillanatban bármire képes lett volna. Sosem élt még ennyire. Annyi szenvedés után, mindkettőjüknek járt egy kis szelet a boldogságból. Damon mivel vámpír volt, felerősödtek benne az érzelmek. Belül ezer fokon lángolt. Csókjuk nem volt heves, egyáltalán nem, mégis tűz forrónak érezték egymás ajkait. Elena nem gondolta volna, hogy Stefanon kívül, valaha, valaki ilyen intenzív vágyódást fog kiváltani belőle. Vonzódott a vámpírhoz, de ez már sokkal több volt ennél. A már beérett csók tudatosította a lányban, hogy Damon a mindene. Miért is küzdene ez ellen? Már nem volt hova rejtőznie, a Napnál is világosabb felismerés elől. Beleszeretett a volt barátja bátyjába. Miközben a férfi puhán csókolta Elena ajkait, az egy percre sem tudta elengedni a másik, szinte már fájón szorító kezeit. Alig kaptak levegőt, mégsem váltak ki a csókból. Ahogy teltek a percek egyre mohóbban falták egymás ajkait. Mindketten extázisban égtek. Az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett érzelmek most napvilágra törtek. A lány csak egy apró szünetre engedte el a másik kezét. Az az egy másodpercnyi különlét is többnek bizonyult a kelleténél. Elena lágy mozdulattal simított végig a férfi arcán, majd beletúrt annak kócos, fekete hajába. A vámpír erős karjaiba zárta a másik kecses alakját és derekánál fogva, úgy vonta magához, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyanok voltak, mintha egymásba akarnának bújni, ellenben egyikőjüknek muszáj volt kibontakozni a gyönyörből, mert már alig bírták szusszal. Ez a feladat Damonra várt.
  • Mióta vágytam erre...- kielégülten súgta a másik fülébe, miközben elhalmozta kipirult arcát édes puszikkal.
  • 145 éve? - alig hallható hangon kérdezte tőle, majd két kezébe fogta a vámpír arcát. Áthatóan belemélyesztette tekintetét a másikéba és megszólalt.- Nélküled ne...- nem volt ideje a mondat végére érni, mert a férfi egy gyors csókot lehelt ajkaira.
  • Nem lesz olyan, hogy nélkülem. Ezt jól jegyezd meg - majd hozzáérintette homlokát a lányéhoz. - De remélem, ez fordítva is igaz.- megvillantva sármos mosolyát.
Elena gyomra csak úgy liftezett, nem volt képes felfogni, hogy ez megtörtént. Tényleg megtörtént. Damon mindent kiolvasott szemeiből. Azt szerette volna, ha szíve választottja elhiszi, hogy ez igazi. Ők együtt a valóság.
  • Most már hidd el...- adott egy puszit a lány orrára, miután füle mögé tűrt annak hosszú hajzuhatagjából egy tincset. Elena még mindig a varázs hatása alatt állt, így csak kábán bámult bele a másik szerelemtől izzó szemeibe.
  • Látom még mindig azt hiszed, hogy Csodaországban lubickolsz. Nem csoda, milliónyi nőből ezt hozom ki.- ölelte egyre erősebben. Elena elméjében most már minden kétséget kizáróan tudatosult, hogy Damonnal megtették az első lépést.
  • És az a sok nő ennyitől a karjaidba omlik? Vagy még van valami a tarsolyodban? - kimászott az ölelésből és karjait maga előtt összekulcsolta.
  • Hogyne.- szét tárta karját, majd mindkét kezét mellkasának magasságába emelte, úgy hogy tenyerei a másik felé mutattak. A lány nem értette, hogy mire akar ezzel célozni, így értetlenül billegette a fejét jobbra-balra. - Azt ne mondd, hogy nem emlékszel.- vigyorgott rá Damon. - Én ugrottam be az öcsikém helyett. Hmmm? - közben szemeivel próbált jelezni Elenának, hogy a teste mellett lógó kezeit emelje fel.
  • A táncunk.- ugrott be neki.
  • Úgy ám. Zene nélkül nehezebb lesz, de vegyük úgy, hogy ez csak gyakorlás az esküvőnkre.
  • Damon!!!- öklével vágott bele a másik bal tenyerébe.
  • Nah, csak semmi érintkezés! Ismered a szabályokat.- húzta fel mindkét szemöldökét.- Szabad egy táncra?- kérdezte, még mindig ugyanúgy maga előtt tartva kezeit.
Elena előrébb lépett, majd tenyereit pár centire helyezte a másikétól. Szép lassan kezdték el körbe járni egymást, míg a másik irányban nem folytatták. Nem értek egymáshoz, mégis közelebb voltak mint valaha. Elenának egy szemvillanás alatt deja-vu érzése támadt. Az első táncuk alkalmával is szikrázott körülöttük a levegő, de ez másmilyen volt. Úgy érezte, mintha egy romantikus mesébe csöppent volna. És Elena gyermekkora óta szerette a meséket. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése