- Hová mész? - kérdezte Stefan bátyjától aki a nappaliban éppen bőrkabátját vette fel.
- Mi közöd hozzá? - vágta vissza kissé durvább hangnemben Damon és kabátjának nyakát megigazítva indult el a bejárati ajtó felé.
- Nevetséges. - fűzte össze karját a fiatalabb Salvatore és hangosan nevetni kezdett. - Mint egy pincsikutya, úgy rohangálsz Elena után. - Damon a mondta hallatára megtorpant és cinikus mosolyával fordult vissza öccse felé.
- Csakugyan? Úgy emlékszem te sem viselkedtél másként szerelmesen. - az utolsó szót jól megnyomta. - Legalább van bennünk valami közös. - ahogy végzett a mondattal az öccse már előtte is termett.
- Áhhh. Szóval szerelmesek vagyunk? - szinte belemászva a képébe ejtette ki a szavakat. - És azt hiszed, mert én kikerültem a képből, Elena egyből a karjaidba omlik? Mint mondtam, bátyám, nevetséges vagy. Elena engem szeretett és mindig is engem fog. - gúnyos vicsorral méregette a tőle egy centire lévő Damont.
- Örülök, hogy ilyen optimista vagy Stefan, de ki kell, hogy ábrándítsalak... - az ajkait hihetetlen nagy vigyorrá formálta, ez egyből letörölte Stefan képéről a mosolyt.
- Éspedig? - kérdezte kíváncsian.
- Mondjam vagy mutassam? - még mindig éktelen nagy vigyorral az arcán bámulta öccse képét. Damon meg sem várta a választ, már szájához is emelte a mutatóujját, és csücsörítésbe kezdett. - Tudod...- kezdte összeszorított szájjal mondani. - bepótoltuk a múltkori csókunkat. - vette el ujját ajkaitól és büszkén kihúzva magát öccse előtt nevetni kezdett.
- Hazudsz! - vágta rá Stefan. Röhejesnek tartotta a bátyját, hogy ilyen olcsó eszközöket vet be ahhoz, hogy felbosszantsa.
- Biztos vagy benne? - most már még harsányabban nevetett. - És még én vagyok a nevetséges, mi? Felvilágosítalak, kedves hybridölő öcsém, bármikor megbizonyosodhatsz róla, hogy igazad mondok. - Stefan nem bírt megmoccanni, sem megszólalni. Az eszét, összes izmát, mindenét átjárta valami fura érzés. A düh.
- Akkor is hazudsz! - nem tudott gondolkodni, ezért nem bírt mást csinálni, minthogy ismételgeti újra és újra azt a szót, melyet már ő sem hitt el.
- Ugyan már Stefan. Ne csináld itt a drámát. Inkább foglalkozz Klaussal és az ő vérebeivel. - Mit számít az Neked, hogy megcsókoltam Elenát? - kérdezte és kezeit az ég felé emelte. - Ha annyira biztos vagy benne, hogy csak Téged szeret akkor mi ez a drámázás? - érthetetlenséget színlelt. - Egy csókról beszélünk... és felnőttek vagyunk. Stefan.. kérlek.. - rázta meg szánakozva a fejét Damon. Aztán mint akinek hirtelen eszébejutott egy bombasztikus ötlett olyan arcot vágva kérdezte a másikat. - Vagy? - hajtotta egyik oldalra a fejét. - Kételkedsz? - nézett csibészes mosolyával. - Végülis megértelek. - tette kezét vígasztalóan a másik vállára. - Én is félnék ha ilyen vetélytársam lenne. - szórakozottan nézett végig a másik zavarodott képén, majd folytatta. - A történelem megismétli önmagát. És ki tudja? Lehet, hogy most változtat is a dolgokon. Nyugodj meg Stefan, majd meghívlak az esküvőnkre. Lehetsz a tanúm. - majd hasát fogva éktelen nagy röhögésbe kezdett.
És ebben pillanatban szakadt el a cérna Stefan Salvatore-nál. Az agya nem tudta kontrollálni a szívét és fordítva. Ahogy Damon mondta, az érzelmei ki-be kapcsolgatása teljesen megőrjítette. Olyan volt, mint egy pszichopata, akinél sosem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése.
- Hagynom kellett volna, hogy meghalj. - sziszegte az arcába.
- Arról már lekéstél. Többször is. - vágott vissza testvérének, de ezt már nem olyan mókásan. Damon tekintete komolyságot sugallt. Akármennyire is viccelődött öccsével, ezeket a szavakat nem tudta megemészteni. Elvégre a testvére. - De ha így gondolod, akkor hajrá. - sziszegte a testvérének. - Tedd meg! - mondta halkan de fenyegetően. - Gyerünk Öcsi, tedd csak meg! - emelte fel a hangját és közelebb hajolt a másikhoz. A két Salvatore mint az éles kések úgy feszültek egymásnak. Egyik sem ért a másikhoz, de képzeletükben már egymás sírja felett álltak. Damon megvetően és sajnálattal tekintett Stefanra. Annyira régóta van már bűntudata, annyiszor nem lépett mikor akart volna, annyi mindent tett, hogy neki és Elenának jó legyen és hiába, Stefan ezt sosem tette volna meg érte. Damonnak csak most esett le, hogy Stefan nem azért mentette meg az életét mert annyira szerette, hanem mert félt. Félt, hogy egyedül marad. Félt, hogy senki sem lesz aki majd megértse. Hiszen legyen Damon bármilyen rossz is, Ő mindig ott volt és segített az öccsének. Ha kellett felszedte a földől, ha kellett eltakarította a hátrahagyott hullákat és ha kellett Ő szenvedett az öccse hülyeségei miatt. Stefan önző volt. Minden amit tett, azt nem a szeretet hanem az önzőség vezérelte. Hát ennyi év után ennyit sem érdemel? Egy bűnös csókot? - Tudom, hogy hihetetlen. - kezdte halk, szánakozó hangon mondani testvérének a fájó szavakat. - ... de egyszer lehetek én a jó döntés. - hajtotta le fejét, majd kis idő múlva ismét a másikra vezette tekintetét. - .. és nem csak a másik döntés. - bólintott egyet, majd mély sóhaja után, lassan hagyta el a panzió előterét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése