2.
Aznap este Charlotte szelektálva járta körbe a VIP részleget. Nem volt egy férfi se, akivel összefeküdt volna az egyik eldugott szobában. A többiek azonban szemmel láthatóan nem osztották a véleményét; az új lány, Danielle épp egy dőzsölt hájpacninak tette az agyát. A melleit közszemlére rakta, szinte belemászott velük a fickó képébe, amit egyikük sem bánt.
A lány undorodva kapta el a tekintetét. Inkább a pulthoz ment egy pohár italért. A csapos, Mick, együttérző mosollyal az arcán átnyújtotta neki a whiskey-t, amit Charlotte egy hajtásra ki is ivott.
- Senki kedvedrevaló?
- Korai még az este... – próbálta felfelé görbíteni szája sarkát, de nem ment.
- Kitartást!
- Köszi, Mick. Még biztos megfordulok itt!
Újabb tiszteletkört tett, bólintott Chucknak, végignézte, ahogy Danielle eltávozik a kiszemeltjével a hátsó részlegbe. Lemondóan csóválta a fejét, megfordult és beleütközött valakibe. Amikor felnézett, alig hitt a szemének.
- Mindig így futunk össze, szépségem? – kérdezte a reggeli idegen szélesen vigyorogva. Charlotte azonnal kipécézte magának, és őszintén bízott benne, hogy még látni fogja, erre tessék. Az élet kegyes volt vele.
- Volna kedved szórakozni? – kérdezte kihívóan. A férfi erre megragadta a karjánál fogva és a „hálórészlegbe” vonszolta. Charlotte szíve majd’ kiugrott a helyéről, ahogy leterítette az ágyra. A lány mindenre felkészült, ám az élet mást tartogatott számára. Az idegen ahelyett, hogy levetkőztette volna, hogy magáévá tegye, inkább állva maradt az ágy szélénél.
- Egy ötöst fizetek. – szólalt meg a férfi erős akcentussal, ami tovább hergelte a másikat.
- Miért?
- Élvezni fogod, ígérem. – a hangja olyan ellenállhatatlan volt, hogy még ha tudott volna, sem mondott volna nemet.
- Perverz lesz?
- Nagyon.
Charlotte kuncogni kezdett, és előrebiccentette a csípőjét.
- Akkor benne vagyok.
A férfi kirakta a százdollárosokat az ágy melletti kisasztalra, majd a lába közé hajolt. Szentéges szűz, mire készül? Elképzelte, mi mindent tehet vele ott lent, nyögött is egyet a gyönyörtől, amikor...
- Áú!
Felkapta a fejét, de két kéz leszorította az ágyra. Az éles fájdalom kezdett halványodni, de a szívó mozdulatoktól szédülni kezdett. Nem a lába közét szívogatta, hanem a combjánál tapadt a lábára, és ütemesen szívott belőle valamit. Furcsa mód tetszett az érzés a lánynak, ívben megfeszítette a hátát és átadta magát a férfinak, aki el sem mozdult a helyéről.
Hosszú percek múlva emelte fel a fejét, a látvány pedig halálra rémítette a lányt: hosszú szemfogak lógtak ki a szájából, még a szeme is elváltozott. Sikítani lett volna kedve, de a férfi egy lépéssel előtte járt. Charlotte nem tudott szabadulni a másik igéző tekintetétől, aki halkan közölte vele, hogy nem fog emlékezni sem rá, sem pedig arra, ami itt történt. A lány szemhéjai elnehezültek, a hangok összefojtak körülötte, már nem hallotta a kintről beszűrődő zenét, sem a mulató fiatalokat.
Utolsó erejével felnézett az előtte álló emberre, vagy bármi volt is az, aki viszonozta a pillantását.
- Charlotte. – ez volt az utolsó szó, amit még hallott, mielőtt felpattant volna az Álom Expresszre.
Klaus sosem tartotta sokra a pénzért szexelőket. Ezért sem fektette meg ezt a lányt. De legalább aznapra elég vért ivott.
Charlotte.
Gyorsan sarkon fordult és visszament a VIP terembe a sok alkoholtó bűzlő emberi söpredékhez. Kért magának egy italt, majd helyet foglalt és kényelembe helyezkedett; lábait az asztalra emelte, a bokáinál összekulcsolta őket. A tömegből Veronica került elő, aki szintén az itteni „munkaruháját” viselte: aprócska short, és egy igényesebb melltartó. A férfiak nem győzték nyújtani utána a nyakukat, amit a lány hízelgőnek, ugyanakkor szánalmasnak is tartott egyidőben. Klausszal szemben ült le.
- Él még?
- Nem bízol bennem? – kérdezte Klaus sötét mosollyal az arcán. Veronica csak a fejét rázta, mire kirobbant a hibridből a nevetés. – Bölcs dolog. Él. Még.
- Gondolkodtam a problémánkon...
- És? – unszolta a lányt.
- Mikael megöléséhez még az én erőmnél is többre lesz szükség... Vagyis legalább még egy nagyhatalmú boszorkány segítségére lesz szükségünk.
- Gloria halott.
Veronica elfojtott magában egy káromkodást. Így sokkal nehezebb lesz, mint tervezte...
- Annyi boszit ismertél meg az évek alatt, nem hiszem el, hogy egyikük sem elég erős!
- Nos, igen, csodálatos lenne bármelyiket is alkalmazni, ha élnének még! – vágott vissza Klaus cinikusan. Az összes valamirevaló varázserővel rendelkező személyt vagy az idősebb, vagy a fiatalabb Salvatore tette el láb alól.
Veronica sértődötten felpattant, majd a szomszéd box felé vette az irányt. Azért nem feledkezett meg az utolsó szó jogáról:
- Akkor törd a fejed, hogy tudnánk megoldani, mert ketyeg az óra!
Nem telt bele sok idő, és a lány máris egy új férfivel karöltve sietett a hátsó részhez, aki nyálcsorgatva követte a vámpír boszorkányt. Klaus megmosolyogta a látványt.
Mialatt ivott egy kortyot a poharából azon töprengett, miképp oldhatná meg a boszorkány-kérdést. Persze még mindig életben volt a Bennett lány, de az biztos, hogy nem segítene neki önként és dalolva. Nem. Máshonnan kell megközelíteni a dolgot. Elena. A legutóbb rendesen lecsapolta a hasonmás vérét, amit még nem volt alkalma használni (ami késik, nem múlik), de talán ha elrabolná... Nem. Ez sem jó. Épp olyan önfeláldozó, mint a nyavajás barátja volt.
És akkor felgyulladt a feje fölötti kislámpa. Megvan! Gonosz vigyor került az arcára az ötlettől. Még akkor sem konyult le róla, mikor farzsebéből előhúzta ritkán használt mobilját és bepötyögött egy telefonszámot. Két csörgés után válaszoltak a hívásra.
- Igen? – kérdezte egy gyanakvó hang.
- Merre jár a barátnőd?
A vonal túlsó végén megkönnyebbült sóhaj hallatszott.
- A többi lánnyal van. Miben segíthetek?
- Áruld el nekem, mikor tudnék észrevétlenül Elena közelébe férkőzni!
Pár pillanatnyi csönd után jött is a válasz.
- Hamarosan itt a szalagavató bál. Akkor biztosan.
- Pontosan mikor?
- Három hét múlva.
Túl késő. – gondolta. Addigra már rég meg kellene ölni Mikaelt, hogy aztán nyugodtan eláraszthassa a Földet hibridekkel. De talán nem lenne nagy probléma, ha a Mystic Fall’s-iak ezt a dátumot ismernék...
- Remek! Akkor számíthatnak arra, hogy bekukkantok. Nyugodtan megsugallhatok Elenának is.
- Oké. Még valami?
- Nem, csak ennyit akartam. – azzal kinyomta a telefont.
Most, hogy a tervvel nem kellett többet foglalkoznia, míg Veronica odabent keményen dolgozik, hátradőlve élvezhette itala maradékát, valamint a látványt, hogy hogyan teszi tönkre magát az emberiség. Hátradöntötte a fejét a széken, és hagyta, hogy egy kicsit kikapcsoljon az agya.
- KLAUS! – a kiáltás közvetlenül a füle mögül szólalt meg. A hibrid válaszul megragadta a hang forrását a nyakánál fogva, és bepasszírozta mellé a boxba. Másik kezével vészesen közeledett az ellenfél szívéhez. Veronica keservesen próbált levegőhöz jutni, de túl erősnek bizonyult a szorítás. – Én... vagyok az... te... idióta!
A férfi elengedte a másikat, aki köhögőrohamot kapott.
- Mi történt? – nézett körbe Klaus.
- Kikapcsoltál. Már lejárt a munkaidőm. Ami, tekintve az iménti incidenst, szerencsés dolog.
Klaus végignézett Veronicán. Való igaz, már majdnem üres volt a terem, és úgy tűnt, senki nem vette észre az ébresztőjét. A hibrid felállt az asztaltól, és meg sem állt a teherautóig, Veronica pedig szorosan mögötte haladt. Klaus a vezetőüléshez ült, társa pedig elfoglalta a mellette lévő helyet.
- Nos, mi a terv, partner?
A férfi elmosolyodott.
- Gyűjtsünk még néhány bajtársat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése