Üdv: Sleepy
“Kedvenc helyem”
- Ha még sokáig megyünk, nem fogunk visszaérni a bulira.- mondta Elena kissé aggódva.
- Eddig herótod volt az egésztől most meg azért aggódsz, hogy időben visszaérünk-e?- nevetett Damon. - Komolyan mondom, nehéz Téged megfejteni. Elenának elképzelése sem volt, hogy merre felé tartanak. Először arra gondolt, hogy biztos valamilyen bárba esetleg kocsmába mennek, de a táj nem épp ezt a képet mutatta. Mystic Falls utcáit már régen elhagyták, a főúton haladtak amelyet az őszi falevelek színesítettek meg.
- Megjöttünk.- szólalt meg Damon. Elena arcán az értetlenség látszódott. A kép amit maga előtt látott egyszerűen gyönyörű volt. A nap épp akkor tért nyugovóra, így az egész táj narancssárga és rózsaszín színekben pompázott.
- Damon, ez...ez gyönyörű!-áradozott Elena.
- Igen az, de van ennél szebb is - mondta nevetne. Elena még inkább nem értette a dolgot. Először is Damon mióta ilyen szentimentális, mióta jár ilyen helyekre, egyátalán hogy találta ezt meg. Másodszora pedig, ennél még lehet valami szebb? Elena kíváncsi volt, így hamar kipattant a kocsiból és követte a vámpírt. A hátralévő távolságot gyalog tették meg. A séta nem lehetett több 15 percnél, így gyorsan megérkeztek a célhoz. Mielőtt még a valószínűleg lélegzetelállító látvány Elena elé tárult volna Damon megszólalt.
- Ha az gyönyörű volt, akkor ez mi? - kérdezte érdeklődve. A kérdés jogos volt. Egy kis domb tetején álltak meg egy hatalmas tölgyfa mellett. Lentebb, a völgyben egy kis patak vájt magának utat. A víz mellett egy óriási réten pedig lovak legelésztek. A dombról jól látható volt, hogy kicsit messzebb egy farm foglal helyet, valószínűleg a lovak odavalóak voltak. Elena kereste a szavakat a látványra de nem találta. Az olyanok mint a gyönyörű, az eszméletlen vagy a fantasztikus nem voltak elég magasztosak ehhez a képhez és érzéshez. Nemcsak a szemét gyönyörködtette a táj, de a lelkének is kedves volt. Arra a hangulatra amit árasztott, a melegség és a nyugodság érzésére volt mostanában szüksége, amiket itt meg is kapott. A színek, az illatok, a hangok, a fények mind mind tökéletesek voltak.
- Nem tudom mit mondjak. - szólalt meg végre Elena. - Ez annyira...nincs is rá igazán szó.
- Csodás. - mondta Damon és lassa körbenézett. Szemét lehunyta, két karját széttárta és vett egy nagy levegőt.- Csodálatos , nem de?-kérdezte. - Na gyere, próbáld ki! Sose fogod magad szabadabbnak érezni! Elena lassan odasétált Damon mellé és becsukta a szemét, majd vett egy mély levegőt.
- Tárd szét a kezed!- mondta Damon és megragadta a lány jobb kezét, hogy felemelje. Elena a hirtelen jött érzésre kissé összerándult, de engedett a férfi akaratának. Damon keze kellemesen meleg volt, tapintása pedig lágy és finom. Mikor Elena karjai is a magasban voltak, a két kéz nem engedte el egymást. A lány finom összekulcsolta ujjait a férfiével és úgy álltak mozdulatlanul tovább. Percekig lehettek így, csak élvezték a madarak csiripelését, a patak csobogását, a szél suhogását. Elenán a természetesség érzése futott át. Nem érezte bűnösnek magát, hogy egy másik férfival kéz a kézben állnak egy gyönyörű helyen. Az egész szituáció annyira könnyed volt, mintha ennek mindig is így kellene lennie és Elena érezte, hogy a férfi is így gondolhatja.
- Hmm.. tökéletes. - törte meg a csendet a vámpír. Elena lassan kinyitotta a szemét és elengedte Damon kezét. A mozdulatra a férfi szeme is kinyílt és féloldalas mosolyával a lányra nézett. A szája nem beszélt, de a szeme annál inkább. Damon szemei a boldogság tüzétől égtek, tekintetével könnyen zavarba hozta a lányt, aki zavarában a lovakra vezette pillantását.
- Miért ide hoztál?- kérdezte a lány.
- Mikor haldokoltam, azt mondtad, hogy kedvelsz “úgy ahogy vagyok”. - Elena még inkább zavarban érezte magát, de Damon mesélt tovább - Ez is én vagyok, a kedvenc helyem. Sokszor vagyok itt, még mostanában is. - mondta Damon, majd egy nagyobb sóhajtás után folytatta – Tudod, hogy nem vagyok az a fajta aki szeret csevegni...bármiről is. Általában nem szoktam bensőséges dolgokról beszélgetni senkivel sem de mostanában, hogy egyre többet érzek, hogy egyre emberibbnek érzem magam, sokat járok ide gondolkodni. Sok mindenre jöttem ám rá itt.- vigyorgott kajánul a férfi, és kabátját a földre terítve leült rá. Kezeit hátratámasztotta lábait kinyújtotta és keresztbe tette, majd szemeit becsukva az ég felé emelte arcát és úgy élvezte tovább a napsütést. Elég meleg volt ahhoz, hogy Elena is hasonlóképp tegyen, így levette Ő is bőrdzsekijét és Damon mellé leült a földre.
- Miért ez a kedvenc helyed? Hiszen itt se nő, se alkohol? - kérdezte viccelődve Elena. Damon hangosan felnevetett, majd egy pillanatra a lányra tekintett és válaszolt.
- Ez a hely segít felnyitni a szememet. Sok dologra itt jöttem rá.- mondta egyhangúan. Elena érdeklődve nézett rá, amit a vámpír rögtön észre is vett. Elena tudta, hogy jobb lenne neki, ha nem kérdezne rá “azokra a dolgokra” de hallania kellett. Tudta, hogy mit fog mondani a férfi, hogy azok a szavak bűnösek lesznek, úgy ahogy azok az érzések is amelyek majd Damon mondatai után érezni fog. Az agya azt ordította, hogy ne tegye, de Elena úgy érezte, hogy muszáj,hallania kell azt a bizonyos egy szót. Tisztában volt vele, hogy a Damon már bevallotta az érzéseit felé, és Stefan is már többször közölte a lánnyal, hogy a bátyja többet érez iránta, de szüksége volt most arra, hogy ezt újra hallja annak a szájából aki ezt ténylegesen érzi. Elena nem tudta, hogy mit csináljon, a szívére vagy az eszére hallgasson. Legyen ez egy tökéletes de bűnös pillanat vagy maradjon meg egy kellemes emléknek?
- Itt jöttél rá arra, hogy.. - kérdezte volna bátortalanul Elena de nem tudta befejezni a mondatát mert a férfi közbevágott.
- Hogy nem szeretem Katherine-t. - mondta kissé mosolyogva Damon. Elena arcán tisztán látszódott, hogy nem erre a válaszra számított. A sértődöttség apró szikráját kezdte szívében érezni. Nem értette miért? Mikor Ő nem is szereti a Damont, az Ő szíve már régen Stefané, aki most nincs itt, ki tudja merre van és mit csinál, de Elena Őt szereti, mindig is szeretni fogja, akkor miért érzi magát megsértve, miért lett féltékeny megint Katherinre, hogy ez a gyönyörű hely is róla szól? Elena elmélkedését Damon szakította meg, aki így folytatta – És hogy sosem szerettem.Sok idő – nevetett gúnyosan – több mint 145 év kellett hozzá, hogy rájöjjek, az nem szerelem volt. - jelentette ki egyszerűen. Tekintetét Elenára vezette aki szorongva ült mellette. Damon még mindig a másik arcát fürkészte, mikor lábait felhúzta és a lány felé fordult teljes testével. Kissé közelebb húzodott hozzá és nagy levegőt vett. Nemcsak Elenának volt szüksége arra az egy szóra, de Damon is úgy érezte, hogy ki kell mondania, újra. Legszívesebben a nap minden percében ezt hajtogatná, de nem teheti. Nem lehet önző se Stefannal, se Elenával. Hisz Stefan a testvére, aki most éppen azért nem lehet itt mert az Ő életét menti meg, mert feláldozta magát és szolgálatait a bátyja életéért, és Elena, Ő Damon mindene. Az az egyetlen személy, akiért megéri megváltozni és feladni azt ami vagy és amit szeretsz. Tekintetük még mindig egybeforrt a másikéval, nem bírtak szabadulni a másik szeméből áradó vágyakozástól. Elena egyre csak azt hajtogatta magában “Mondd ki, kérlek csak egyszer, mondd ki!” és Damon megszólalt.
- Itt ébredtem rá arra is, hogy..- kezdte komoly arccal,s aztán tekintete lágyra váltott és száját féloldalas mosolyra húzta. Lepillantott a lány kezeire, aki már egy ideje a fűvel játszadozott majd visszanézett Elena mély, gesztenyebarna szemeibe. - hogy szeretlek. Szavai lágyak, simogatóak voltak. Minden hang olyan őszintén hangzott mintha szíve legmélyéről szólna. Elena szíve sebesebben dobogott mint valaha. Ez most más volt, mint mikor a férfi haldoklott. Most Damon a szemébe nézett és úgy mondta ki a bűvös szavakat. Mindketten kissé zavartan ültek a földön, de nem érezték kellemetlennek a helyzetet.
- Tudom, hogy nem kellett volna, de nyugi – vetette be csábító mosolyát – most hallottad utóljára. Többet nem zaklatlak ezzel. Elena minden erejével tiltakozni akart, szerette volna, ha a férfi tudja, számára ez nem teher de mégsem mondott semmit. Engedte, hogy az legyen amit a vámpír helyesnek gondol, mert tudta, mélyen a szívében, hogy számár is ez lesz a megfelelő. Nem akarta Ő Damonnak viszont mondani, hogy “én is szeretlek”, mert nem érzett így, egyszerűen csak szerette hallani ezt a férfitől. Egy fékezhetetlen, kegyetlen, független lélek, melyben annyi a szeretet és a vágy van amelyet egy egyszerű ember elképzelni sem tud és ezeket a heves érzéseket valaki iránta érezte. Damon megváltozott, mégha más nem is látja , Ő tudja és jelenleg csak ez számított.
- Nemcsak miattad...Stefan miatt is – folytatta – Ő jó ember - nevetett fel hangosan, és két kezére támaszkodva felállt és a tölgyfa mellé sétált – mármint jó vámpír, ezért Ő megérdemel téged. Elena nem szólt semmit, bár a férfi nem folytatta a mondatot tudta, hogyan végződött volna “én nem”. Damon szerint Ő nem elég jó a lányhoz? Elena már elhitte, hogy Damon megváltozott és hogy jó lett, akkor a férfi miért nem?A csendet Damon törte meg. Lassan megfordult és a lány felé kezdett lépkedni, mikor körübelül 1 méterre állt tőle, leguggolt és elővett egy gyönyörű láncot a zsebéből.
- Ez itt a tiéd.-mondta mosolyogva. Elena először nem hitt a szemének. El se tudta képzelni, hogy Damon hogyan szerezte meg neki azt a dolgot ami Stefan után a leginkább hiányzott neki.
- Uramisten, Damon, de hogyan..? - kérdezte értetlenkedve. Nem hitt a szemének, végre újra láthatta azt a nyakláncot amit anno még Stefantől kapott. Olyan rég volt már, hogy utóljára látta és most a nyakában érezhette újra.
- Reggel találtam az ágyamnál, ez a kártya volt mellette. - majd megint a zsebébe nyúlt és egy sima fehér papírt húzott ki belőle. Odaadta Elenának aki alig hallhatóan felolvasta.
- “Add ezt oda Elenának! Boldog Születésnapot Kicsim! Örökké szeretlek: Stefan”. - mozdulatlanul ült a földön és csak bámulta az aprócska papírt.Habár a kézírás ismeretlen volt számára a szavak Stefané voltak.Elena ugyanazt a mondatot olvasta el újra meg újra “Örökké szeretlek, örökké szeretlek,örökké..”
- Mondtam, hogy Stefan jófej, még mindig szeret Téged. Látom rajtad, hogy néha kételkedsz benne, hogy Ő már nem ugyanaz , de nyugi, nem változott semmit. Most egy szerepet játszik, hogy megvédjen minket, hogy megvédje magát. Ez az ő küldetése! - húzta fel a szemöldökét, majd hangosan felnevetett. Elena borzasztóan örült az üzenetnek és a nyakláncnak de közben nagyon furcsának érezte magát. Pár perccel ezelőtt még Damontól akarta hallani, hogy szereti és hallotta is, mostmeg ugyanezt üzeni neki a tényleges szerelme? Nem tudta megfejteni a helyzetet, de jelenleg bolognak érezte magát.
- Köszönöm Damon! - gyengéden a férfi felé hajolt és megölelte. Ahogy Elena megölelte, és finom a hátához ért Damon hangosan felsziszegett. Elena ijedten engedte el a férfit, elhúzódott tőle és aggódva tekintett rá.
- Mi a baj? - kérdezte félve.
- Semmi, semmi, csak, olyan hirtelen ugrottál rám, hogy... - Damon kajánul a lányra nézett, felhúzta szemöldökét és kissé csücsörített. Elena megrázta nevetve a fejét, majd a férfi mellkasába boxolt és felállt.
- Mennünk kéne – fordult a vámpír felé – ha nem akarunk elkésni. Damon felnevetett, eldobta a kezében lévő fadarabott, amivel eddig szórakozott és felállt ő is. Leporolta nadrágját majd kezeit összecsapta és megszólalt:
- Mehetünk persze – mondta egyszerűen majd féloldalas mosolyra húzva száját folytatta - ha elég volt a tájból... ha elég volt belőlem? - kacsintott Elenára. A lány hangosan felsóhajtott majd nevetve elindult lefelé a dombon, egyenesen a kocsi felé, Damon némán követte.
- Amúgy hogy találtad ezt a helyet? - kérdezte Elena miközben szórakozottan lépkedett jobbra-balra kikerülve a földön kitüremkedő fagyökereket.
- Itt csókolóztam először! - kezdett a mesélésbe Damon - Mary Cleminton, egy gyönyörű, hosszú szőke hajú lány volt. 16 évesek voltunk.
- Mennyi??Neem, az lehetetlen, hogy a nagy nőcsábász Damon Salvatore 16 éves korában csókolt meg először egy lányt. - mondta hitetenkedve Elena és mosolygott. - Ezt nem hiszem.
- Pedig így volt. Emberi létem alatt elég félénk fiú voltam. Vámpírként talán azért vagyok ekkora egy bunkó és szemét alak, mert ezt az énemet nem éltem meg emberként.
- Nem vagy bunkó. - jelentette ki egyszerűen Elena és ugrott egy kisebbet mielőtt elbukott volna egy méretesebb faágban. Damon a lány mondata hallatán tágranyílt szemekkel kapott Elena keze után.
- Hogy mit mondtál? - kérdezte széles mosollyal az arcán. - Nem vagyok bunkó? Elena kissé zavarban érezte magát. Nem akarta, hogy a férfi azt higyje, hogy amiket eddig állított róla az mind hazugságnak legyen beállítva, mintha a lány ezzel akarta volna palástólni az érzéseit a vámpír előtt.
- Hát nem folyamatosan...- mondta szemeit lesütve Elena. - de tudod miről beszélek, ne játszd a hülyét! Elena megfordult és tovább kezdett ballagni. Damon még néhány percig némán, de annál nagyobb mosollyal az arcán álldogált ott majd elindult Ő is. Pár perccel később már az autónál is voltak, beszálltak és olyan damonös tempóban elindultak vissza a város felé. Az út nagy részét néma csendben tették meg, a motor búgásán kívül mást nem lehetett hallani.
- Köszönöm Damon! - szólalt meg végül Elena – csodás nap volt!
- És még nincs vége! - kacsintott a férfi a lányra. - Most jön a java, Caroline-t ismerve...
- Az biztos. - válaszolt Elena – Menjünk a házunk felé – kérte Damontól, aki értetlenül nézett vissza rá – beszaladok egy alig használt ruhámért, mintha tényleg vettél volna nekem egyet. Damon enyhén elmosolyodott mikor megértette mit is szeretne a lány.
- Arra nem lesz szükség – és jobb kezével a hátsó ülésre nyúlt, miközben tekintetét az úton bal kezét pedig a kormányon tartotta. Pár másodperccel később egy nagyobb fehér dobozt, feltételezhetően ruhadobozt nyomott Elena kezébe. A lány hitetlenül nézett a vámpírra, aki ennek láttán szemöldökét felhúzva megcsóválta fejét.
- A tiéd, de kérlek ne nézz így. Nem nagy dolog. Ez inkább a saját alibim mint a Te ajándékod. Elena arcán széles mosoly húzódott végig és kissé cinikusan válaszolt a vámpírnak.
- Hihetetlen alak vagy, de ezek ellenére köszönöm, biztos nagyon szép!
- Persze, hogy az! - válaszolt kicsit keményebben Damon – Én választottam! - mire a lány is elmosolyodott – De ha nem tetszik szívesen segítek kiválasztani a megfelelőt! Akár előttem át is öltözhetsz! - Elena szemei tágra nyíltak a mondat hallatán, majd Damon folytatta - nyugi nem vagyok szégyenlős.
- Arra utazol, hogy visszavonjam a mondatom, miszerint “Nem vagy bunkó.” ? - kérdezte íncslekedve a lány. Damon hangosan felnevetett.
- Meglehet. Mindketten elmosolyodtak és folytatták a hazafelé vezető utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése