Megérkezett a What's with Klaus? befejező része. Én nagyon szomorú vagyok, hogy vége lett ennek a szuper fanficnek, de reménykedem abban, hogy Nirvana el fog még minket látni hasonló jó írásaival. Személy szerint , én nagyon élveztem olvasni minden mondatát!!
Az összes olvasó nevében írhatom, hogy: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNJÜK NIRVANA EZT A BRILLIÁNS FANFICTION-T!! MÉG SOK ILYET!!!
A befejező rész, csak úgy mint a többi is szuper lett!!! Fordulatokkal és izgalmakkal teli!
Jó szórakozást!!
Üdv: Sleepy
9.
Éjszaka volt, és Elena békésen aludt az ágyában, amikor valami nyikorgó hang hallatszott, mintha valaki beszállt volna mellé. És láss csodát, a következő pillanatban már egy meleg, súlyos test nyomódott szorosan az övéhez. A férfi keze hozzáért meztelen vállához. Megnyugtató érzés volt, amikor lassan lejjebb siklott a karján, egészen a csuklójáig, a lány egészen beleremegett az érzésbe. Ezzel egy időben a nyakán érezte a másik puha ajkát, forró lélegzetét, és bársonyos érintését.
Egy pillanatig nem történt semmi, mintha az illető engedélyt kérne tőle.
Elena pontosan tudta, ki feküdt mellette, valamint, hogy mi fog történni, ha tovább engedi a dolgokat. Mégsem bírta türtőztetni magát.
- Igen. – suttogta alig hallhatóan.
A vámpír keze végigsimított a lábszárán, majd – továbbra is – gyengéd mozdulatokkal a hátára fordította a hasonmást. A testük szorosan egymáshoz simult, a férfi a térdével szétnyitotta Elena combjait, és megállapodott közöttük. A csípője... és ezzel együtt merev férfiassága is hozzányomódott a vékony nadrágon keresztül, amit viselt. Topjának pántja lecsúszott, mire újabb csóközön árasztotta el a lány nyakát, és haladt egyre lejjebb. Ajkai megtalálták a mellét, tenyere pedig lecsúszott a hasára. A csípőjére. Végül átvette a hímvesszője helyét.
Elena felkiáltott, a hátát ívben megfeszítette, miközben a teste még többért könyörgött. Kívánta a férfit, jobban, mint bárkit ezen a bolygón.
Lassan kihámozta a pizsamából, majd egy pillanat alatt megszabadult ő is a ruhaneműitől. A vámpír ismét visszakúszott a lányra, és ezúttal a száját találta meg. Nyelvével szétnyitotta a másik ajkait, majd forrón egymásbagabalyodtak.
Amikor szétváltak, Elena kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen, de a férfi megint lecsapott rá.
A hasonmás kettejük közé nyúlt, és a másik férfiasságát célkeresztbe helyezte. Mindketten felszisszentek az érzéstől, mikor a vámpír halkan megszólalt.
- Ébresztő, álomszuszék. – Elena egy pillanatig értetlenül meredt a másikra, mikor vakító fehér fény világított meg mindent, és felriadt az álomból. A feje Damon izmos mellkasán nyugodott, amelyet nem takart el ing, az alsótestén azonban egy alsónadrág volt. Gyorsan visszahunyta a szemét, hátha folytathatja az álmot, de az csak nem akart visszatérni hozzá.
Fájdalmasan elfintorodott, és erősen belekapaszkodott Damon karjába. Érezte, hogy a férfi teste lassan rázkódni kezdett, amit halk, dallamos nevetés követett. A világ azonban hamarosan a feje tetejére állt, és egy megállíthatatlan erő maga alá parancsolta Elenát, akinek ajkait egy vékony nyikkanás hagyta el. A vámpír egy szempillantás alatt maga alá gyűrte. Meglepettségében kipattantak a szemei.
- Damon, mit csin...? – a mondat közepénél a férfi egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot adott a lánynak, aki mostanra minden kétséget kizáróan ébren volt, és a tegnap este eseményei is egyből az eszébe villantak.
- Jó reggelt, Elena. – mondta a vámpír lélegzetelállító mosollyal az arcán.
- Te aztán tudod, hogy kell feldobni valakit. – felelte a másik, és azzal a lendülettel vissza is csókolta a férfit, aki ezt örömmel fogadta.
- Hmm... akkor emlékezz erre két perc múlva is, mert valaki perceken belül csöngetni fog. – amint befejezte a mondatot, megszólalt odalent a csengő, mire Elena mérgelődve nézett a zárt ajtajára.
Damon lemászott róla, és a farmerját kezdte keresni. A lányban akkor tudatosult igazán, hogy a vámpír milyen hiányos öltözetben is aludt el mellette.
- Nincs rajtad nadrág... – jegyezte meg kuncogva. Damon vigyorogva fordult hátra.
- Netán nem tetszik a látvány? – egy pillanatra kihúzta magát, a lány pedig beharapta az alsó ajkát, úgy válaszolt.
- De, nagyon is.
Megint egyre közelebb kerültek egymáshoz, de odalent a csengő ismét megszólalt. Türelmetlen vendéggel néznek szembe. Hurrá.
Elena szitkózódva sétált le a lépcsőn, és kelletlenül ajtót nyitott. A küszöb túloldalán a kettes számú nem kívánatos személy állt: Mikael. A lány kezdte sajnálni, hogy mindössze egy köntöst kapott magára, aminek két végét a biztonság kedvéért még szorosabbra húzott magán. Az Ős figyelmen kívül hagyta a megjelenését, de az arcára kiülő hideg mosoly a frászt hozta rá.
- Ms Gilbert még mindig az élők sorában... – Elena nyelt egyet, és szerencséjére Damon jelent meg közvetlen mögötte. Nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, a vámpír továbbra sem viselt felül semmit. Mikael szeme gyanúsan megvillant, amikor meglátta az újonnan érkezettet. – Damon. Úgy látom, megvolt a nagy egymásra találás.
- Térj a lényegre. – mordult rá a férfi, az Ős pedig gúnyosan felnevetett.
- Milyen nagy a szád... Nem próbálod meg ezt idekint is? – és ezzel körbemutatott. Damon fapofával nézte a vadászt, aki tovább vigyorgott. – Gondoltam, hogy csak odabent vagy keménylegény.
Hosszú, és annál feszültebb csend követte a megjegyzést. Elena legszívesebben becsapta volna az ajtót, de azzal csak rontott volna a helyzeten. Végül Mikael törte meg a hallgatást.
- Amikor múltkor ostoba módon nekem ugrottál – kezdte. – Mondjuk úgy, elvesztettem valami igen fontos dolgot.
- A szüzességed? – Elena beharapta az ajkát, nehogy felnevessen. Damon soha, semmilyen élethelyzetben nem volt képes maximálisan komolyan viselkedni. Mikael azonban nem értékelte úgy a beszólást, ahogy a lány tette; előrántott egy éles fadarabot, és nekivágta a férfinak, aki fájdalmasan felordított, majd térde ereszkedett.
- Attól még, hogy te odabent vagy, én ugyanúgy kárt tehetek benned. Örülhetsz, hogy csak a bordáid közé szúrtam.
Damon egy gyors mozdulattal kihúzta magából a karót, majd megkönnyebbülten lélegzett fel. Felpattant, és újból farkasszemet nézett az Őssel.
- Elárulnád, hogy mi volt az?
- Egy nagyon régi, fából készült tőr.
A vámpír lázasan kutatott az emlékei között, de egyszerűen nem tudta visszaidézni a tárgyat. Elenának viszont egyből az eszébe villant. Emlékezett, Klaus tekintete hogy felragyogott, mikor meglátta. Lehetséges, hogy...?
- Sose láttam. – szólalt meg Damon. Valószínűleg igazat is mondott. Túlságosan el lehetett foglalva a mérgével, és a bosszúszomjon ahhoz, hogy olyan apróságokon akadjon meg a szeme, mint Klaus és a tőr kapcsolata.
- Biztos vagy benne?
A vámpír bólintott.
- Miért olyan fontos? – kérdezte Elena, holott már sejtette is a választ.
- Abból a tölgyből készült, amelynek hamvai képesek átmenetileg megölni a családom tagjait. Gondolom nem kell részleteznem, milyen erővel bír...
- Ha olyan fontos, miért nem vigyázol rá jobban? – Damont a legkevésbé sem zavarta, hogy a kettejük életével játszik éppen. Elena ezt a saját kárán tanulta meg nemrég.
- Komolyan azt hiszed, hogy nem voltam rá felkészülve? – a fejét enyhén oldalra döntötte.
- Akkor miért jöttél ide?
- Niklaus hollétéről akarok többet megtudni, és biztos vagyok benne, hogy te pontosan tudod, merre bújkál.
- Nem tudok segíteni. Megigézett, úgyhogy... – befejezésül összecsapta a két tenyerét, Mikael pedig halványan elmosolyodott.
- Én vagyok a Legeslő vámpír. Komolyan azt gondolod, hogy nem tudok mit kezdeni egy megigézett leszármazottal? – mélyen belenézett a másik szemébe, akinek egyből megváltozott az arckifejezésse. – Most pedig... gyere ki a házból.
Damon lábai önálló életre keltek, és szó nélkül végrehajtották a vadász parancsát. Elena megpróbálta visszatartani, de veszett ügy volt kezdettől fogva. A vámpír pontosan Mikael előtt állt meg, aki ahelyett, hogy ott helyben végzett volna vele, csak tovább szugerálta.
- Hol. Van. Niklaus? – kérdezte, mire Damon egy rövid habozás után tökéletes helyzetrajzot adott a környékről. A főutcától nem messze, az egyik bérházban lakott a hibrid. Az Ős elégedettnek látszott a válasszal, vagy a képességével, esetleg mindkettővel, Elena nem tudta volna pontosan megállapítani. Egy biztos, hogy amint elintézte, amiért idejött, el is tűnt a szem elől.
A vámpír nagyokat pislogott, mikor végre sikerült újra visszanyernie a kontrollt a teste fölött. Értetlenül nézett Elenára, aki vállvonogatva pillantott vissza rá.
Hamarosan minden elválik. – gondolta.
Niklaus rejtekhelye kicsit sem hasonlított az eddigiekhez, de a Salvatore javára legyen mondva, pontosan ott volt, ahol mondta. Már odakintről érezte a bentről kifele áradó vámpír szagát, aki nem a hibrid volt. De már kétségtelenül találkozott vele.
Gonosz mosoly jelent meg az arcán, ami akkor sem hervadt le róla, amikor ráérős léptekkel átgyalogolt a kereszteződésen, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Egy határozott lökéssel meg is oldotta a zárral kapcsolatos gondokat, és akadálytalanul lépett be az előcsarnokba.
Nos akkor; aki bújt, aki nem... – gondolta magában, ahogy végigvonult a hosszú folyosón, fel a csigalépcsőn, egészen a második emeletig, ahol a harmadik ajtó mögött meg is találta a keresett személyt.
A női vámpír, aki egyszerre volt élőhalott, és boszorkány is, zsörtölődve lépett ki a szobából, de amint meglátta a látogatóját, megtorpant, és rettegés ült ki az arcára.
- Jó reggelt! – köszöntötte kedvességet színlelve. Képzeletben már a nő halálát tervezgette. Ki akarta élvezni a lehetőséget, és egyáltalán nem volt sietős neki.
- Mikael. – suttogta dermedten, mire az Ős szélesen elmosolyodott, szemfoga hegye kilátszott. – Mit... Hogy... Hogy kerülsz ide?
- Damon barátunk volt olyan kedves, és elmondta merre bújkáltok. – felelte negédesen. A nő lélegzete elakadt, és a vadász elérkezettnek érezte a pillanatot a támadásra; nekivetette magát Veronicára, aki védtelenül állt a másik előtt. Ledöntötte a lábáról, dominóként dőltek le a padlóra, mikor Mikael lecsapott a vámpír nyakára, és nagy kortyokkal kezdte szívni az életet jelentő vért.
Eleinte kétségbeesetten próbált küzdeni a lány, még a boszorkányerejét is bevetette, de a várt hatást nem érte el vele. Kezdte elveszíteni az erejét, karjait egy tonnásnak érezte, melyek hamarosan a gravitáció hatására a földrezuhantak.
Halványan még érzékelte, ahogy Mikael felemelte a fejét, vérben úszó szeme a másik jádezöld tekintetébe meredt, majd felemelt egy tökéletesen megmunkált, természetesen fából készült. Az első csapás a hasába érkezett, érezte a fájdalmat, de az elméje ködös volt a vérveszteségtől.
Itt a vége. – mondta magában, mihelyt kihúzta belőle a fegyvert. Mikael a szívéhez emelte, és egy precíz mozdulattal beleszúrta. Veronica teste szürkülni kezdett, nyomában egyből kidagadtak az erek, és véget ért többszáz éves pályafutása ebben a világban. Utolsó erejével Klausra gondolt, és szívből remélte, hogy az őrá nem ez vár.
Két nappal később Klaus a Mikael által megnevezett találkahelyre ment. Minden készen állt, hogy végső búcsút intsen mostohaapjának, de ahhoz elengedhetetlen volt a személyes részvétel. A mező, amelyet választott, pontosan az volt, melyen nem is olyan rég a hibrid elvesztette az érzelmi önkonrtollt. Bizonyos szempontból tökéletesen megfelelőnek tűnt; távol esett a várostól.
Az Ős majdnem a tisztás közepén állt, és elégedetten konstatálta, hogy Klaus megjelent a találkozón. És ezzel el is érkeztünk a hátrányhoz: nem volt sehol sem egy vámpírbiztos ház. Körös-körül fák voltak, no meg egy aprócska patak.
- Helló, Niklaus.
- Helló, Mikael. – felelte a másik kényszeredetten.
- Bevallom, megleptél, hogy végül mégis felbukkantál itt. Ezek szerint megkaptad az üzenetemet.
Ó, igen, abban nem volt hiba. Amikor hazaért, Veronicát holtan találta a földön, de nemcsak egyszerűen szívenszúrták, hanem előtte ivott is belőle, valamint a hasába is beledöfte a karót. A cetlin, amit hátrahagyott megjegyezte, hogy csak a régi idők kedvéért tette. Hát ki ő, ha nem egy jólelkű, gondoskodó apa?
- Igen. Örök hála az emlékezetfrissítésért... – morogta.
Mikael halkan felnevetett. Vállai rázkódni kezdtek, szeme sarkában szarkalábak jelentek meg. Klaus legszívesebben abban a minutumban rátámadott volna, de még nem volt alkalmas az idő.
- Láttam a kis Gilbert lányt... Valóban kiköpött Charlotte. Kivéve persze egy dolgot: - a szeme gonoszul megvillant. – Hogy ő a halálodat akarja.
A hibrid kezei ökölbe szorultak, kézfején kidagadtak az erek.
- Bár... a Petrova sem volt a végletekig szent... Milyen szerencse, hogy a kis szajha még jóval a halála előtt lefialt, hogy évszázadokkal később hasznát vehesd a hasonmásának...
- Ne merészelj még egyszer így beszélni róla! – üvöltötte Klaus. A harag csak tovább gyűlt benne, ahogy apja újra és újra megismételte a kegyetlen, és alaptalan szavakat, egyre hangosabban, és egyre könyörtelenebbül. A fülére szorította a kezét, és botladozva hátrálni kezdett.
- Mikor fogod már fel végre?! – kérdezte Mikael fennhangon. – Senki sem törődik már veled, kölyök! – ekkor valami elpattant a hibrid agyában. ELÉG! – kiáltotta. Gondolkodás nélkül mozdult. Logikus ok nélkül. Habozás nélkül. Tetteit az a düh irányította, amely ezer éve szunnyadt benne, és ezt a pillanatot várta. Egyenesen apja vigyorgó fejére vetette magát, készen arra, hogy elpusztítsa...
Kivillantotta a szemfogát, és egy óriási ütést mért a férfi halántékára, akinek elképesztő sebességgel olvadt le a mosoly az arcáról, és ökölbe szorult kezével az álla alá bokszolt viszonzásul. Miután Klaus állkapcsa felszaladt a koponyájába, a fogai pedig erősen összekoccantak, egy pillanat alatt lángra lobbant, mint egy kiszáradt erdő egy forró, nyári napon.
Kíméletlenül egymásnak estek, ütötték-verték a másikat, ahol érték, miközben vér fröccsent az orrukból, és a szájukból, ami azonnal be is gyógyult.
A küzdelem felénél Klaus rájött, hogy ez már nemcsak Charlotte elvesztéséről szól, hanem arról, hogy mennyire egyedül van. Ezek után már semmi nem volt ugyanaz. Úgy tűnt, senkije sem maradt ezen a világon.
Egy utolsó mozdulattal a hibrid felülkerekedett, és maga alá küldte a mostohaapját. Mikael megpróbálta lerúgni magáról, de Klaus makacsul lecövekelt oda.
- Tizenhét évesen. – kezdte, közben néhány csepp vér a másik arcára hullott. - Charlotte-tal eltűntünk több hónapra.
- Mit akarsz ezzel? – vicsorogta, de a megvilágosodás hamarosan utat tört magának. Hirtelen elernyedtek a kezei, melyek idáig vasmarokkal fogták a karjait.
- Egyöntetűen azt szavaztuk meg, hogy jobb, ha a gyermek tőlünk távol nevelkedik fel, minthogy a te közvetlen közeledben. – az arca gúnyos mosolyra görbült. – Úgyhogy nyugodtan hívhatod magának nagyapának is.
- Te nem vagy a fiam! – ordította Mikael. – Soha nem is voltál!
Klauson ismét úrrá lett a vérfarkasok hevessége. Talpraállította mostohaapját, majd azzal a lendülettel át is hajította az erdő túloldaláig. Az Ős lassan álló helyzetbe helyezkedett, és újból szembenézett a hibriddel.
- Készen vagy, Tyler? – kiáltotta a természetbe, majd egy bizonyos pontra tekintett a fák között. Mikael azonnal megfordult, pont, mikor a Lockwood srác egy lövőfegyvert szegezett neki.
- Komolyan csak ennyi telik tőled?! – kérdezte csalódottan. Mikor azonban hátrafordult, Klaus szemtől szemben állt vele, és egy fa nyelű karót szúrt a mellkasa közepébe, kicsit balra. Pontosan oda, ahol a szíve volt. Döbbenten pillantott fel a kék szempárba, melyek kifejezéstelenül nézték végig apja halálát. A döfés után kellő távolságba helyezkedett el. Mikael teste felgyulladt, a szívétől indulva, majd szép lassan hamuvá porladt az egész teste.
- A másik Tylerre gondoltam. – jegyezte meg. Felnézett a közeli fa tetejére, ahol egy sötét hajú férfi ült, aki az imént Klaus kezébe dobta a tölgyfából készült tőrt.
Még egyszer visszanézett a helyre, ahol percekkel korábban még mostohaapja aludt. Hangosan kifújta a levegőt. Hát ennek is vége. – gondolta. Megfordult, hogy távozzon, ekkor azurkék szempárral találta szembe magát, és egy ismeretlen eredetű fájdalom hasított a mellkasa közepébe.
Értetlenül nézett le, és egyből félelem járta át minden porcikáját: egy ugyanolyan tőr állt az ő szívébe is, amivel az előbb végzett Mikaellel. Döbbenten nézett fel az idősebb Salvatore-ra, aki cinikus mosoly kíséretében gyors magyarázatot adott.
- Ha olyan fontos, miért nem vigyázol rá jobban? – kérdezte Damon.
- Komolyan azt hiszed, hogy nem voltam rá felkészülve? – a fejét enyhén oldalra döntötte.
- Akkor miért jöttél ide?
Mikael áthelyezte a testsúlyát a másik lábára.
- Egy rendkívül fontos feladattal bíználak meg.
- Vagyis...
- Öld meg Niklaust. – felelte egyszerűen, mire Damon röviden fölnevetett.
- Mégis hogyan?
Az Ős elővett a zakója belső zsebéből egy hajszálpontosan ugyanolyan tőrt, amilyet Klaus nemrég eltulajdonított tőle.
- Ayana néhány ágat titokban megőrzött a tölgyből. Azokból készültek el ezek. – mondta, s azzal a tárgyat a küszöb túloldalára nyújtotta.
- Remek. – Damon elvette, és a nadrágja hátsó zsebébe tette átmenetileg. – Akár veheted elintézettnek a feladatot. Akarsz még valamit?
Klaus nem bírta tovább, hanyattvágódott a füvön, aprókat lélegzett, tekintetét mereven az égen tartotta. A szívéből induló láng rettenetes volt, mintha egyenesen a Napot helyezték volna el benne. Felordított fájdalmában, majd egyre kétségbeejtőbb tortúra vette kezdetét, mialatt a teste szó szerint kigyulladt. Érezte, ahogy égett a bőre, de nem tudott tenni ellene. Az átkozott Salvatore mindkettejük eszén túl járt; úgy keverte a lapokat, hogy mindenképpen neki kedvezzen.
Aztán végül a fájdalom kellős közepén egyszer csak vége lett. Már nem érzett semmit. A teste szürkülni kezdett, és bizonyos részei hamuvá porladtak.
Hibridjei akcióba lendültek, de Bonnie sem tétlenkedett ám; mindegyikük fejében az agysejteket felrobbantotta, ami átmenetileg lebénította őket, míg Alaric és a többiek sorra karót döftek mindbe.
Elena a távolból szemlélte az eseményeket. Végignézte, ahogy Klaus végleg eltávozott erről a világról. Alig tudta elhinni, hogy rokoni kapcsolat fűzte hozzá. Egyszer csak valaki megállt közvetlenül mellette, s vállaik összeértek. Érezte, hogy egy kéz hozzáér a sajátjához, majd ujjaik lassan összekulcsolódtak. Felnézett Damonra, aki egyenesen a mogyoróbarna szempárt nézte, várva az engedélyt, vagy a visszautasítást. A lány kicsit megszorította a másik kezét bíztatásul, mire Damon ajkai megtalálták az övét, és hosszú csókot váltottak. Elenának eszébe jutott hirtelen valami, amitől belemosolyodott a férfi ajkaiba. Damon kiváncsian nézett le rá.
- Te komolyan azt gondoltad, hogy nem érdemelsz meg engem? – kérdezte Elena íncselkedve, és mutatóujjával nyomatékosan bökdöste a vámpír izmos mellkasát.
Damon először halványan, majd egyre szélesebben mosolyodott el, míg végül teli szájjal nem vigyorgott. A derekánál fogva közelebb húzta magához Elenát, aki a legkevésbé sem ellenkezett. A lány halkan kuncogni kezdett, ami többet jelentett Damonnak mindennél. Nevetésének dallama kitöltötte az űrt, amely több, mint százötven éve a szívében lakozott, és megnyugtatta.
- Igazad van. Az én családomban legalább csak egy őrült vámpír volt, míg nálad... – egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében íncselkedőn huzogatta egyik szemöldökét, mire Elena vállonboxolta.
- Pofa be. – mondta, majd újból összetapadtak ajkaik.
EPILÓGUS
Klaus azon az álomszerű helyen állt, ahol nemrég Elena is megfordult. Minden hófehér volt, a fény irritálta a hibrid szemeit, idő kellett, míg megszokta. Ezen a határtalan tájon ő állt egyes egyedül.
Félelem kúszott végig a gerincén a gondolatra, hogy itt kell leélnie egy örökkévalóságot. Idegesen elindult egy tetszőleges irányba, és gyors léptekkel haladt előre. Ez a céltalan mozgás ha lehet, csak rontott a helyzeten. Most már biztosra vette, hogy itt rajta kívül nincs semmi és senki.
Kezdett eluralkodni rajta a pánik, mikor a távolban, egy felülről megvilágított alak jelent meg. Klaust az a furcsa érzés kerítette hatalmába, hogy ismeri a nőt. Igen, egészen biztos, hogy egy nő az. – állapította meg, mikor megindult felé, és meglátta, hogy meglibbent fehér ruhája alsó része.
Hátrahőkölt, mikor tudatosult benne, ki közelít felé.
A lány épp oly gyönyörű volt, mint, mikor utoljára látta; hosszú, barna haja dús hullámokban omlott a hátára, mogyoróbarna szeme pedig ragyogott a boldogságtól.
- Charlotte. – hangja nem volt több suttogásnál. Az említett személy szélesen elmosolyodott, majd szorosan magához ölelte a hibridet.
- Hiányoztál. – mondta egyenesen a férfi fülébe. Amikor megint a szemébe nézett, rövidke habozás után szájon csókolta.
- De te nekem annál sokkal jobban. – felelte egy halvány mosoly kíséretében. – Ez lenne a Másik oldal?
Charlotte bólintott.
- Eléggé kihalt. – jegyezte meg Klaus, mire a lány felkuncogott.
- Az újonnan érkezők egyetlen személyt láthatnak, akihez a szívük a legjobban húz. – Nik mosolya egyre szélesebb lett.
- Szeretlek. – azzal visszacsókolta Charlotte-ot.
- Tudom. Örökké.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése