Üdv: Sleepy
6.
Rebekah a Salvatore panzió nappalijában állt, és az önkiszolgáló italpult körül legyeskedett. Már az első nap rájött, hogy ez a ház leghasznosabb berendezése, azóta pedig visszatérő vendégnek számított a bútordarabnál. Az alkoholfogyasztás egyenes arányban nőtt lelki állapota romlásával. Nem tudta megemészteni, hogy Nik képes volt megölni a saját anyjukat. Az ő testvére! Legszívesebben kitépte volna a bátyja ezer éve halott szívét a mellkasából.
Mögötte az ajtó halkan kinyílt, majd becsukódott, mire az Ős halványan elmosolyodott, és kiitta a whiskey-t a poharából.
- Nem számítottam rád a közeli jövőben. Vagyis... inkább soha többé.
- Beszélnem kell veled. – válaszolta Elena. Rebekah ádáz kifejezéssel nézett szembe a hasonmással, aki épp olyan magabiztosan állt a lábán, mint ő.
- Ez sajnálatos, ugyanis nekem nincs semmi mondanivalóm. Vagy esetleg te jöttél megint nekem szónokolni? Köszi, kihagyom. Épp elég fejfájást okoztál legutóbb...
- Klaus visszajött a városba. – szólalt meg hirtelen a lány, mire Rebekah ledermedt a mozdulat közben. Az ital megállt félúton a szája felé, a vámpír ajkai pedig félig nyitott állapotban maradtak. Mihelyt összeszedte magát, Elena elé sietett vámpírsebességgel.
- Nik itt van? – a düh csírája gyökeret vert az elméjében, és ez az információ úgy hatott rá, mint növénynek a víz. Vagy, inkább bikának a piros kendő.
- Igen. Damon testét használja. – Rebekah elfojtott magában egy káromkodást. Hát persze. Hiszen ez volt a testvére kedvenc trükkje, amióta rájött a titok nyitjára. Csupán egy elegendő erővel rendelkező boszorkányra van hozzá szükség, aki végrehajtja a varázslatot. Az Ős legjobb tudása szerint azonban Gloria volt az utolsó ilyen személy, akivel Nik rendelkezett.
- Bebiztosította magát. – dörmögte, a hasonmás pedig értetlen arcot vágott, de rögtön választ is kapott a ki nem ejtett kérdésre. – Ha a Salvatore-ét meg is ölik, Nik nem halna meg... feltéve ha a boszorkány, aki a varázslatot elvégezte elég gyorsan cselekszik.
- Vagyis Damon meghalna, de Klaus továbbra is életben maradna? – nyögött fel fájdalmasan a másik. Rebekah bólintott. Elena egy darabig habozott, nem tudta, hogyan is hozza szóba a másik dolgot.
- Mikael közeledik a Mystic Fall’sba... – a vámpír összerezzent apja nevének említése hallatán, de az arca kifejezéstelen maradt, sőt halvány mosoly játszott az ajkán.
- Ugye tudod, hogy téged is meg fog ölni?
- Mi? – kérdezte a hasonmás egy oktávval magasabb hangon. – Miért?
- Charlotte miatt.
- Charlotte?
Rebekah mostmár szélesen vigyorgott.
- Az eredeti Petrova, akinek a hasonmása vagy. Mikael tiszta szívből utálta. Legalább annyira, mint a bátyámat.
- Hajlandó lennél bővebben kifejteni, vagy muszáj mindenre rákérdeznem? – Elena keresztbe fonta karjait a mellkasán.
- Maradjunk annyiban, hogy nem te vagy az első, akiért két testvér is küzdött. Mágnesként vonzzátok be az életetekbe a testvérviszályokat. – lemondóan csóválta a fejét, és visszatért a whiskey-jéhez.
- És miért utálta Mikael Charlotte-ot?
- Mert Niket választotta. – amikor a másik lélegzete elakadt egy percre, Rebekah ivott egy kortyot az égető folyadékból, majd folytatta. – Elijah megpróbált küzdeni a lány kegyeiért, de már az elejétől fogva világosan látszott, hogy Nikhez tartozik. Nik pedig Charlotte-hoz. Akkoriban a bátyám valóban boldog volt, bárgyú mosolya őszinte volt, és állandóan az arcán virított.
Visszaidézte testvére örömteli pillanatait, melyeket a lánnyal töltött addig az éjszakáig. Mikael már a kezdetektől fogva ellenezte a kapcsolatot, mintha nem tudta volna elviselni még csak a gondolatát sem annak, hogy Nik egyszer az életben boldog legyen. Rebekah még mindig emlékezett rá, mennyire dühös volt Mikael, mikor a szerelmes pár minden szó nélkül több hónapra eltűnt. Talán soha nem látta annál mérgesebbnek, pedig minden ötödik percben berágott valamiért... A büntetés pedig, amit kiosztott rá, mikor végül hazajött, rettenetes volt. Nik hetekig nyomta az ágyat, hogy meggyógyuljon, ami nem kevésbé volt fájdalmas. És még ez sem tántorította el őket egymástól. Charlotte sosem félt szembeszállni a férfival, és mindig ott volt Nikkel, ha a férfinak szüksége volt rá. Valószínűleg ezért is szeretett bele.
Elena végighallgatta a másikat, és képtelen volt elhinni, hogy a mai hús-vér Klausról beszél Rebekah úgy, mint valami hősszerelmesről. Egyszerűen nem tűnt valószerűnek, hogy egy olyan emberből, ilyen hidegvérű szörnyeteg váljon.
- Szóval Charlotte az áldozati rituálén halt meg...
- Igen.
- Mi történt?
- Pontosan nem tudom. Én már csak a szóbeszédeket hallhattam róla. Mikael órákkal előtte megigézte Elijah-t, aki éppen annyira szerette volna holtan látni Charlotte-ot, mint Nik. Amikor aztán sor került rá, én próbáltam meg leállítani a ceremóniát, mire Elijah megölt. Másnap reggel tértem magamhoz, addigra már csak a négy holttest volt ott: a vámpíré, a vérfarkasé, Charlotte-é, és az anyámé. Nik akkor este kapcsolta ki az érzéseit, és nem is áll szándékában ezen változtatni.. És persze az eredeti Petrovát sem emlegette azóta...
A történetnek vége lett, Elena pedig nem sokkal utána elment, magára hagyva Rebekah-t zavaros gondolataival. Ezer évig élt abban a hitben, hogy az apja ölte meg az anyját. Egy hazugságon alapszik a rendkívül erős kötelék közte és Nik között. Vajon a lány akkor is maradt volna a bátyjával, ha kezdetektől fogva tudja az igazságot? Valószínűleg nem. Bár az is igaz, hogy Mikael egy szörnyű, elviselhetetlen alak. Tisztelte, ahogy egy gyermeknek az apját kell, szerette, mert egy vérből valók voltak, félt tőle, hiszen kegyetlen volt, és nem utolsó sorban megvetette azért, ahogyan Nikkel bánt. És ahová őket juttatta.
A lány az egyik kanapén ült keresztbevont lábbal, tekintete mereven a kandallóban izzó parázst szugerálta, valójában azonban sokkal messzebb járt a panziónál. Még csak nem is ebben a korban.
Csöndes merengését két láb zavarta meg, melyek eltakarták szabad rálátását a tűzre, és egyértelműen egy férfihoz tartoztak. Ami egyből vissza is rángatta a vámpírt a valóságba. Szikrákat szóró szemmel tekintett fel Klausra, aki még mindig Damon testében bújkált, ahogy Elena mondta. Testvére arca komoly volt, s nem kevésbé az övé.
- Rebekah...
A lányt olyan hatalmas düh kerítette hatalmába, hogy elszorult tőle a torka, a keze pedig reszketni kezdett.
Nekirontott Niknek, és hirtelen nem látott benne mást, csak a célpontot, amely ellen harcolhat. Teljes erejéből nekiesett, ledöntötte a lábáról, miközben egyik kezét ökölbe szorítva egy ütést mért az arcára, melytől eleredt az orra vére. A sérülés közel sem volt végzetesnek tekinthető, és sajnos túl hamar fel is gyógyult belőle.
Klaus taszított egyet a lányon, aki épp csak annyira távolodott el, hogy a másik fel tudjon állni, majd ismét támadásba lendült. Megint rávetette magát a férfira, de ezúttal nem hagyta, hogy a padlón kössenek ki; inkább az ablakot választotta. Az üveg egy éles hang kíséretében többezer darabra tört, miközben a két testvér kivágódott rajta, és mindketten a macskaköves aszfalton értek földet.
Újból felpattantak, de Rebekah ezúttal már nem támadott. Szemébe könny ragyogott, úgy nézte anyagyilkos testvérét.
- Hogy a francba tehetted? – üvöltötte neki. Nik állta a tekintetét, közelebb is lépett hozzá, s dühtől izzó szemmel nézett vissza rá. Amikor közvetlenül egymással szemben álltak, Rebekah megint taszított rajta egyet, de már korántsem akkora erővel, mint legutóbb. – Ő az anyánk volt!
- Megérdemelte amit kapott! – morogta. A másik alig akart hinni a füleinek.
- Hogy mondtad? – kérdezte levegő után kapkodva. Biztosan rosszul hallotta, mert képtelen volt elhinni, hogy a testvére, sőt bárki, egy ilyen mondatot komolyan gondoljon.
- Azt, hogy csakis saját magának köszönheti! – most már a férfi is ordított. Vámpír jegyei azonnal életre keltek, melynek fizikai jelei rögtön láthatóvá is váltak.
- Charlotte miatt? Ne mondd, hogy még mindig szereted... – szólalt meg egy merő gúnnyal a hangjában. A harag kezdett felülkerekedni rajta, de igyekezett türtőztetni magát. Niknek azonban közel sem volt ekkora önkontrollja; egyből Rebekah előtt termett, és egy akkor pofon csattant el a lány arcán, hogy muszáj volt a vállát is utána fordítania, nehogy leszakadjon a nyakáról. Egy perc se telt bele, és máris vér öntötte el a száját, aminek egy részét kiköpte, mielőtt visszafordult volna.
- Ne merészeld kimondani még egyszer ezt a nevet! – bátyja hangja úgy hasított át a kihalt utcán, mint a villám. A felismerés teljesen lebénította. Nem kellett hangosan is kimondani, a válasz rá volt írva a hibrid arcára, benne volt, minden egyes vonásában. Klaus felmordult a lány arckifejezése láttán, és elindult az ellenkező irányba, majd egy jó tíz méterrel odébb állt meg, továbbra is a hátát mutatva húgának. – Miatta tetted?
- Nemcsak miatta... – lassan megfordult, és egyenesen a lány tengerkék szemeibe nézett, alig tudta elhinni, hogy tényleg kimondja, de a szavak maguktól törtek a felszínre. – Hanem a gyermek miatt is, akit a szíve alatt hordott.
Rebekah rengeteg válaszra fel volt készülve... de erre az egyre még a legvadabb álmaiban sem gondolt volna. Nik és Charlotte... gyermeket vártak?!
- Nem hiszem el. – szólalt meg egy szösszenetnyi szünet múlva. Klaus arcára gúnyos mosoly ült ki.
- Pedig ez a színtiszta igazság. És mielőtt az anyánk védelmére kelnél... tudott róla. Aznap délután elmentem hozzá, hogy közöljem, elmegyünk Charlotte-tal. Az Ő ötlete volt, hogy távozzunk én pedig meglehetősen jónak tartottam. Mindegy, Esther beleegyezett, de rá tíz perccel Mikael ránkrontott. Hát nem emlékszel kiket áldozott fel az átok létrejöttéhez?
A lány agya lázasan kezdett el pörögni. A vérfarkas Nik vérszerinti apja volt, erre tisztán emlékezett... a vámpír pedig... akit ő térített át.
- Valamilyen módon kapcsolatban álltak a véreddel. – suttogta maga elé, mire a bátyja helyeslőn biccentett.
- Charlotte és köztem nem volt semmilyen vérkötelék. Mivel azonban gyermeket várt...
- Ő volt az emberi kapocs köztetek.
Csönd telepedett közéjük, de már korántsem az a feszült fajta. Az iménti összecsapás olyan réginek hatott, mintha meg sem történt volna. Rebekah úgy érezte, végre leomlottak a falak testvére védőbástyái körül. Nik le sem vette tekintetét a lányról, minden egyes mozzanatát figyelemmel kísérte.
- Sajnálom. – mondta végül Rebekah. Nik értetlenül állt előtte.
- Ugyan mit?
- Elveszítetted őket.
- Azt hittem gyűlölni fogsz... – jegyezte meg Klaus, még mindig enyhén harapós hangulatban, de a hangja fájdalommal teli volt. Rebekah nagyot sóhajtott.
- Nem tudok rád gyűlölettel tekinteni, Nik. A bátyám vagy, és szeretlek. Amit tettél, az megbocsáthatatlan, de ettől nem fog semmi sem változni közöttünk. Nem foglak egy örökkévalóságon át utálni. – felnézett a férfira. – Miért nem mondtad el soha?
- Miért kellett volna? Az én felelősségem volt. Ha nem mondtam volna el anyánknak, hogy elmegyünk, ahogy Charlotte az elején kérte, nem történt volna ez.
- Testvérek vagyunk! Nik, ha bennem nem tudsz megbízni, akkor kiben?
Nik arca hirtelen bezárult előtte, az erődítmény visszakerült a helyére, és dühösen felmordult.
- Most megyek... – ezzel a mondattal sarkon fordult, és otthagyta a testvérét. Klaus vámpírsebességre gyorsított és céltalanul száguldott végig a fák között, egy kellően kihalt területet keresve. Kisvártatva talált egy tisztást a semmi közepén, ami éppen megfelelt az igényeinek. Már egy ideje érezte a lavina közeledtét, de idáig sikeresen vissza tudta tartani. Most azonban éles fájdalom hasított a halántékába, és olyan tisztán látta maga előtt Charlotte arcát, mintha ott állt volna előtte. Mogyoróbarna szemét, hosszú, göndör haját, kedves mosolyát.
Botladozva folytatta a gyaloglást, miközben a szívét mardosta a fájdalom. Ezer éve igyekezett elfojtani magában, de most utat tört magának. Azt akarta, hogy mindez a keserűség és gyötrelem végre megszűnjön a mellkasában. Csak arra vágyott, hogy elmúljon a fájdalom.
Megállt az tisztás közepén.
Kinyitotta a száját.
És addig ordított, ameddig szusszal bírta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése