Véleményem szerint fantasztikus lett!
Jó szórakozást!
üdv: Sleepy
7.
Mikael érkezése napok óta nyílvánvaló volt, mégis jobban megrázta Elenát, mint eleinte gondolta volna. Mindenki a panzióban várta a vámpírvadászt, mivel Stefan és Damon oda fixálták le a randevút. Az ifjabbik Salvatore az egyik fotelban foglalt helyet, míg a testvére bőrébe bújt Klaus karbatett kézzel ácsorgott a kandalló előtt. Tekintete feszült volt, akárcsak a többieké. Ha sikerül megőrizni az illúziót, hogy Klaus Damon, akkor nem történhet semmi baj. Legalábbis Elena ezt igyekezett bebeszélni saját magának.
Rebekah is a kis csapat között volt, épp italt töltött magának. Amikor bejött a szobába mindenkinek biccentett, még a bátyjának is, akire egy halvány mosolyt is villantott. Ez aggodalommal töltötte el Elenát, mert kétségtelenül azt igazolta, hogy csökkent a feszültség közöttük.
Elena idegesen járkált fel-alá a nappali és az bejárati ajtó között. Soha életében nem érezte magának ennyire kívülállónak, mint ott, azokkal a vámpírokkal, akikben nem bízhatott, akikre nem számíthatott. Ráadásul az is rátett egy lapáttal a rossz közérzetére, hogy hiányzott neki Damon. Jobban, mint bármikor. Eddig fel sem fogta, milyen sokat is jelentett neki, már csak a puszta jelenléte is. Most azonban? Itt volt, ugyanakkor mégsem. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy ő nem tehetett ez ellen semmit. Amíg Klaus jól érzi magát abban a testben, addig ott fog maradni. Még ha ez Damon végét is jelentheti... De erre nem akart gondolni.
- Megérkezett. – dörmögte Rebekah az orra alatt, mire a lány összerezzent. És valóban, egy perc se telt bele, és valaki kopogtatott az ajtón. Elena szíve a torkában dobogott, ahogy beengedte az Ősök apját, aki, mielőtt belépett volna, nagyon alaposan mérte végig a hasonmást. Erről rögtön eszébe is jutottak Rebekah szavai. Nyelt egy nagyot, Mikael pedig komfortos léptekkel csatlakozott a nappaliban összegyűltekhez. Bólintott egyet a Salvatore fivéreknek, majd tekintete megakadt a lányán, aki unott arccal nézett vissza apjára.
- Szóval, - kezdett bele a férfi a mondanivalójába. – Sikerült visszacsalni Niklaust a városba? Vagy teljesen fölöslegesen jöttem ide? – Elena egyből Damon/Klausra pillantott, akinek egyetlen arcizma sem rezdült. Végül Rebekah válaszolt a kérdésre.
- A legkevésbé sincs rád most szükség.
- Ó? Pedig ha jól emlékszem ti – egyik kezével Stefanra, Damonra, majd Elenára mutatott – ébresztettetek fel, hogy megszabaduljatok Niklaustól. Vagy tévednék? – húzta fel gyanakvóan egyik szemöldökét.
- Még nem sikerült visszacsalogatnunk. – szólalt meg hirtelen Elena, de még ő is hallotta, milyen hamisan csengett a hangja. A fenébe, ha megint ő rontja el az egészet...
- Akkor azt javaslom, csipkedjétek össze magatokat. – felelte Mikael a nyugalom köntösébe bújva. Volt valami a szemeiben, ami megfagyasztotta még a vért is az ember ereiben. Elena mostmár megértette a történeteket, amiket Rebekah mondott el neki pár napja.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy egyből parancsokat osztogatsz? – adta alá a vasat Mikael lánya. Az ablak előtt állt, pohárral a kezében, de a testtartásából látszott, hogy bármelyik percben kész volt rávetni magát az apjára, még ha ez végzetes következményekkel is járhat neki. Ha pedig Rebekah támadásba lendül, akkor Klaus sem fog sokat tétovázni. Elvégre már csak a húga maradt neki. Vagyis a végén ígyis-úgyis Damon húzná a rövidebbet.
- Nem kívánok ellened küzdeni. Te sosem voltál a célpontom.
- Nik a családom. Ha őt üldözted egy évezredig, akkor engem is! – Klaus meglepetten nézett testvérére.
- Elvakított téged. – mondta Mikael gyengéd, nyugtató hangon, ahogyan csak egy apa próbálná lecsitítani az ötéves kislányát. – Ő ölte meg az édesanyádat...
- Tudom, hogy mit tett. És nincs rá mentség. – egy pillanatra elhallgatott, mintha nem lenne biztos benne, hogy folytassa-e, amit elkezdett. – De arra sincs, amit ti tettetek vele! – egy kövér könnycsepp gördült le a lány arcán, mire Elena szíve elszorult egy pillanatra. A múltbéli tragikus események gyógyíthatatlanul megsebezték a lelkét. Klausra pillantott, akinek szintén gyanúsan csillogott a szeme.
És nem csak Rebekah-ét. – tette hozzá. Istenem, a végén még kiderül, hogy a hibrid képes még az emberi érzésekre! Elena a biztonság kedvéért felpillantott a mennyezetre, de megnyugodva könyvelte el magában, hogy még nem omlik rájuk az épület. Vagyis a világ még nem fordult a feje tetejére. És Klaus még mindig az elsőszámú főgonosz volt.
- Rebekah... – kezdett bele az apja, de a lány azonnal kitért az útjából, és az ellenkező irányba indult meg a kijárat felé.
- Kímélj meg az ostoba magyarázataidtól! – az ajtó hangos csattanással záródott be mögötte.
Mikael némiképp összezavarodva állt a nappali közepén, Klaus pedig egy félmosollyal konstatálta mostohaapja reakcióját. Igen. Rebekah egyértelműen a bátyja oldalán van. Nem érte nagy meglepetésként Elenát, mégis, kiváncsi volt, mi lehetett az oka a vámpír hirtelen pálfordulásának.
- Gondolom nem kell emlékeztetnem téged Stefan, hogy mi történik veled, ha nem sikerült visszahívnod Niklaust Mystic Fall’s-ba... – kérdezte, mikor megbizonyosodott róla, hogy a lánya már hallótávolságon kívül tartózkodik. Szembefordult a férfival, aki még mindig a fotelban ücsörgött. - Mikor beszéltél vele utoljára?
- Mikael, meg vagyok igézve... továbbra sem fogsz tudni semmilyen információt sem kihúzni belőlem Klaus hollétét illetően. Még harapófogóval sem. – vágta oda Stefan kissé elnyújtva, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. Mikael hirtelen a vámpír előtt termett és egy hosszú, gyönyörűen megmunkált, ugyanakkor halálos karót szegezett a férfi nyakához. Klaus tekintete azonnal megakadt a fegyveren, és hitetlenül meredt hol a tárgyra, hol a két vérszívóra.
- Vigyázz, Stefan! Nem véletlenül lettem vámpírvadász. És a helyedben több tisztelettel beszélnék egy olyasvalakivel, aki egy pillanat alatt végezhet veled... – bizonyításul átszúrta a fegyvert Stefan nyakán, mire ő fájdalmasan felkiáltott. Elena gondolkodás nélkül megindult a két vámpír felé, de Klaus megragadta az egyik karját, és magához húzta.
- Eszedbe se jusson. – préselte ki a fogai közül.
- Eressz el! – kiáltotta a hibrid arcába, de a másikat láthatóan nem hatotta meg. A kis csatározásuk alatt viszont Mikael elengedte Stefant, aki köhögcsélve vette a levegőt, és még egy adag vért is kiköpött, amitől Klaus arca elfintorodott. Elena gyorsan kitépte magát a férfi karjai közül.
- Muszáj volt pont a perzsaszőnyegre? – Mikael halkan felnevetett.
- Szerintem ennek a háznak sokat már nem árthat... – mondta, s fejével a törött ablakra bökött.
- Az dekoráció. – Klaus halványan elmosolyodott, de a szeme továbbra is komoly és feszült maradt. Mostohaapja intett a kezével, hogy a legkevésbé sem érdekli az ostoba történet. Elena nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen, amiért a hibrid ilyen hihetően tudja játszani Damon szerepét.
- Inkább Niklaus visszahívásával foglalkoznátok az épület felújítása helyett. – közelebb lépett hozzájuk, amitől a lány vérnyomása az egekig felugrott, és szédülni kezdett. Mikael először Damon/Klaust vette szemügyre, akinek még mindig felfelé görbült a szája egyik sarka, majd Elenát kezdte vizslatni. – Hmm... Ms Gilbert, ha nem tévedek. – a lány automatikusan bólintott, mire Mikael megint Klausra tekintett, az arcán egy gúnyos mosollyal. – Mondd csak, kár lenne a lányért, ha itt és most végeznék vele?
Elena szeme kikerekedtek a rémülettől. És halványan érzékelte, hogy a közvetlenül mögötte álló Klaus teste is megfeszült.
- A bátyám szerelmes belé. – dünnyögte Stefan, aki továbbra is ülő pozícióból szemlélte az eseményeket.
Mikael először halkan, majd egyre hangosabban kezdett el nevetni. Vállai rázkódtak, Elena pedig egyre jobban kezdett félni tőle. Igaza volt Rebekah-nak. – döbbent rá. – Lehet, hogy hiba volt fölébreszteni ezt a férfit. Feljegyzés magamnak: ha nem halok meg, el ne felejtsem seggberúgni magamat...
- Ezek az emberi érzések... – kezdte megvetően, mikor már sikerült kellőképpen lenyugtatnia magát. – egy vámpír legnagyobb gyengepontjai. – mélyen belenézett az azurkék szempárba Elena testén keresztül. – De erre magadtól is rá fogsz jönni... idővel. – a lány nem látta a fegyvert, amely megállíthatatlanul csapott le rá, és egyenesen Elena borádi közé hatolt. Csak a semmiből jövő fájdalomra eszmélt fel, amitől a lélegzete is elakadt. A látása kezdett elhomályosodni, a hangok összefolytak, a gravitáció pedig a föld felé kezdte sodorni. Hát tényleg így kell véget érnie?
Elena valami furcsa, álomszerű helyen állt. A körvonalak elmosódottak voltak, mintha csak azt akarnák sugallni, hogy itt semminek sincs határa.
Hirtelen egy rosszul megvilágított alak jelent meg előtte. Ugyan nem látszott tisztán az arca, mégis biztosra merte venni a lány, hogy egy nő volt az. Messze állt tőle, de intett neki, hogy menjen közelebb. Elena lábai megindultak, ám ekkor valami furcsa ízt érzett meg a szájában, amitől megtántorodott. Odaemelte az egyik ujját, megérintette, és megnézte. Vörös volt.
Az alak leengedte a kezét, mintha tisztában lenne a jelentésével. Legszívesebben megkérdezte volna, de a látomás olyan gyorsan véget is ért, amilyen gyorsan elkezdődött.
Visszatért a testébe. Elviselhetetlen fájdalmat érzett a bordáinál. Felkiáltott, mire újabb áradatot érzett abból a furcsa ízből. Reflexszerűen lenyelte, amitől a teste mintha új életre kelt volna. A fájdalom halványodni kezdett, majd szép lassan el is múlt. Az élet forrás és a lány ajkai közti kapcsolat hamarosan megszakadt, Elena pedig egy nagy nyögés kíséretében visszahanyatlott a párnák közé.
Az emlékek záporszerűen tértek vissza a tudatába, s a sok kavargó gondolat visszahozta a zűrzavart a fejébe.
Amikor végül kinyitotta a szemét, egyenesen egy azurkék színű szempárba bámult. A férfi, akihez ezek a csodás szemek tartoztak kiváncsian méregette, kicsit mintha meg is könnyebbült volna.
- Egy percre rám hoztad a fárszt...
Most tudatosult csak benne, hogy az az azonosíthatatlan folyadék Damon vére volt. Régebben talán dühösen rátámadt volna a férfira, hogy hogy merte megitatni, most azonban csak hálás volt, amiért megmentette az életét.
- Hiányoztál. – mondta Elena. A hangja rekedtes volt, de egy ilyen halálközeli élmény után megbocsátható volt.
- Te tényleg szereted. – felelte a másik csodálkozva. Elena a homlokát ráncolva nézett rá, mikor minden darabka a helyére állt.
- Klaus. – lehelte. A hibrid arcán megjelent az a jól ismert mosoly.
- Ki más lenne, kedvesem?
- Mi történt?
Klaus arca elsötétült.
- Mikael leszúrt. Nem tervezte, hogy megöl, de a harc közben a kis ketyegőd csak beadta a kulcsot. Remélem nem bánod, hogy azért még nem ér véget a rövidke életed?
- Hol van Stefan?
A hibrid megvonta a vállát. – Elküldtem Rebekah-ért.
Elena, hogy egy időre megszabaduljon Klaus jelenlététől, bement Damon fürdőszobájába. Ellenállt a kísértésnek, hogy lezuhanyozzon, inkább a csaphoz ment. Megnyitotta, és a víz vastag sugárban kezdett el ömleni. A lány megmosta a kezét, majd az arcára is fröcskölt a frissítő folyadékból.
Mikor kiment a helyiségből, a férfi továbbra is az ágyon ült, egyik lába felhúzva, másik pedig a padlón nyugodott. Tekintete a falra meredt, de egészen biztos, hogy lelkileg teljesen máshol járt.
- Rebekah beszélt Charlotte-ról. – kezdte Elena bizonytalanul. Várta, hogy Klaus bedühödjön, de ehelyett továbbra is mozudlatlan maradt. Végül a legegyszerűbb megoldást választotta: a támadást.
- Mi az, csak nem legjobb barátnők lettetek?
- Nem mondod el nekem, igaz?
Klaus ekkor tűnt el a lány szeme elől. Szorosan a háta mögött bukkant elő, s a hangja nagyon halkan szólalt meg közvetlenül a füle mellett.
- Eltaláltad.
- Tudod, nem egészséges magadba fojtani... – a lány felbátorodott a tudattól, hogy Klaus vére kering az ereiben, vagyis egészen biztos, hogy nem fogja megölni.
- Tudod, nem egészséges ennyi kérdést feltenned az ellenségednek... – vágott vissza a másik.
Elena keresztbe vonta a karjait a mellkasa előtt. Merészen nézett szembe a férfival.
- Biztosan nehéz lehet... Hogy rá emlékeztetlek.
- A legkevésbé sem. – remek, mostmár előbukkant a harag a nemtörődömség álarca mögül. – Egyáltalán nem hasonlítasz rá.
- Valóban? Akkor mire fel lettél mérges?
- Vigyázz, kislány! Harapok. – morogta összeszorított fogai közül.
- Nem bántanál. – válaszolta Elena magabiztosan. – Most, hogy a véred a szervezetemben van...
- Nem is hinnéd, mennyi mindent túl lehet élni... – szakította félbe a lányt. Szörnyű balsejtelem lett úrrá rajta, amikor látta, hogy a férfi arcvonásai vámpírosodtak, hosszú szemfogait kérkedve villantotta elő.
Elena felsikoltott, mikor a hibrid észvesztő sebességgel közeledett felé. Egyetlen gondolat fogalmazódott meg benne: csak gyorsan csinálja.
Várta az elviselhetetlen fájdalmat, de az csak nem érkezett. Csak a férfi forró lélegzeteit érezte a nyakán, mást nem.
Vajon mire vár? – tűnődött a lány. Klaus lassan felemelte a fejét, és döbbenten meredt rá. Elena sem volt kevésbé megrökönyödve.
- E... le... na? – a szavak nehezen törtek fel a torkából. Azurkék szeme fájdalmasan meredt a mogyoróbarna szempárba. Elenának hirtelen megvilágosodása támadt: ezt az arckifejezést látta már! Bárhonnan felismerné!
- Damon? – kérdezte alig hallhatóan, és teljesen ledöbbenve. A vámpír kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de a következő pillanatban nyoma veszett. A lány hagyta, hogy a térde összecsukoljon, s a fal mentén csúszott le a földre, miközben a levegő hangosan szabadult fel tüdejéből.
Az agya lázasan pörgött, a remény apró sugarai feléledtek benne. Maximálisan biztos volt benne, hogy Damon akadályozta meg, hogy Klaus komolyabb kárt tegyen benne. Szíve mélyéig meghatódott, mennyire sokat jelent a férfinak, hogy még ilyen állapotban is képes volt felülkerekedni a hibrid felett. Hát mégsem hagyta magára őt. Betartotta a szavát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése